Öt kicsi néger a kéjlakban

MÉSZÁROS GYÖRGY

Hollywoodban virágkorukat élik a feldolgozások. De az, hogy egy remake remake-jét készítsék el és küldjék négyéves késéssel a moziba, még itt sem megszokott. De ne ítéljünk elhamarkodottan: maga a Kéjlak egyáltalán nem rossz film. Igaz, nem is több, mint szórakoztató iparosmunka, ami annak fényében, hogy Erik Van Looy rendező immár harmadszor viszi vászonra ugyanazt a történetet, nem nagy dicsőség.

A tisztánlátás kedvéért egészen 2008-ig kell visszamennünk, amikor Van Looy megrendezte a belga mozitörténet egyik legnagyobb kasszasikerét, a Loftot. Két évvel később ugyanezt a filmet elkészítette Hollandiában is. 2011-ben pedig ebből forgatott amerikai remake-et, amely szinte szóról szóra, képről képre megegyezik a holland változattal. Ez az amerikai verzió került most „csekély” négyéves késéssel a mozikba.

Ha mindezen túl tudunk lépni, egész kellemes élményben lesz részünk, korrekt fényképezéssel és csavaros történettel. Adott öt nős férfi, akik közösen kibérelnek egy luxuslakást, ahol titkos szexuális kalandjaikat bonyolítják le. A lakáshoz csak nekik van kulcsuk, a riasztó kódját is csak ők öten ismerik, ennek ellenére egy reggel ismeretlen nő holttestére bukkannak. Az öt barát jól tudja, a gyilkos ott van köztük.

A rendező egyből belevág a közepébe, azonnal a gyilkossággal indít. Nincs gondosan felépített felvezetés, a karaktereket és a motivációkat menet közben, visszaemlékezésekből ismerjük meg. Van Looy rutinosan adagolja a zárt tér (lakás, kihallgatószoba) keltette feszültséget, így egyedül ezek a flashbackek nyújtanak lélegzetvételnyi szünetet a nézőnek. Nicolas Karakatsanis operatőr közeli képei – ahogy követi a szereplők minden apró rezdülését – még inkább fokozzák a feszültséget. Apropó, szereplők: Van Looy csupa másodvonalbeli színészt kért fel, akik ennek ellenére többnyire hitelesen hozzák a karaktereiket. Karl Urban az alfahímet, James Marsden a jószívű pszichológust, Wentworth Miller a gyáva különcöt, Matthias Schoenaerts pedig a pszichopata állatot. (Schoenaerts egyébként szerepelt a 2008-as belga moziban is, ugyanezt a karaktert keltette életre.) Eric Stonestreet immár hatodik éve játssza a homoszexszuális Cameront a Modern család című vígjátéksorozatban, így fura volt látni egy lúzer macsó szerepében, nem is teljesen hiteles az alakítása.

Mindvégig jól követhető a film sztorija, az utolsó pár perc pedig annyi csavart tartogat, amennyivel három másik thrillert is meg lehetne tölteni.