Ösztönző impulzusokat adni

Szabó Lilla: „Magunk sem tudtuk, hogy ilyen nagy dolgot kezdeményeztünk.” Kanovits Gábor felvételeÚgy tűnik, társaságuk a magyar kultúra határoktól független egységét prezentálja a maga területén szinte minden rendezvényével.

Mindig érzékeltem, hogy a 20. századi magyar művészettörténeti kutatásokban mekkora hiányosságok vannak, mivel a kutatók általában megállnak a határoknál. Hogy mi van tovább, arról már nincs nagyon tudomásunk, nincs egységesítve a 20 századi magyar művészettörténet-kutatás. Amikor az MKIT elnöke lettem, elhatároztam, szervezek egy művészettörténeti konferenciát azzal a céllal, hogy bemutassuk azokat az értékeket, amelyekről nagyon keveset tudunk. Ez a konferencia 2000-ben valósult meg, öszszesen ötven előadás hangzott el, nemcsak a szomszédos országokból, hanem Nyugat-Európából és a tengerentúlról is érkeztek előadók. Nagyon lényegesek voltak ezek az előadások, mert az volt a kikötés, hogy csakis ismeretlen témákkal lehet jelentkezni.

A szlovákiai előadók milyen témákkal jelentkeztek?

Gál Ida Harmos Károlyról, Kubička Kucsera Klára a két világháború közti magyar művészettörténet fejlődéséről, Hushegyi Gábor Brogyányi Kálmán munkásságáról, Farkas Veronika Dúdor István személyiségéről és hatásáról, Szabó Kinga a Kassai Művészeti Körről tartott előadást. A konferenciának volt egy olyan célja is, hogy feltérképezze azokat a Magyarország határain kívül élő magyar művészettörténészeket, akik bevonhatók egy-egy nagyobb szabású munkába. A rendezvényen elhangzott előadások könyv alakban is megjelentek, Külön világban és külön időben – 20. századi magyar képzőművészet Magyarország határain kívül 1918-tól napjainkig címmel. Ez a művészettörténeti munka hiánypótló jellege miatt rendkívül értékes, és meggyőződésem, hogy hosszú távon ez egy forrásmű. A szlovákiai magyar képzőművészetről a legkiválóbb anyag található benne, a képanyagot is beleértve.

2001-ben az Országos Széchényi Könyvtárban volt egy revelációként ható rendezvényük, amely a határon túli magyar könyvillusztrátorok munkáit mutatta be, 1918-tól napjainkig. Itt is az volt a kritérium, hogy kevésbé ismert alkotók művei szerepeljenek a kiállításon?

Igen. Természetesen nem mutathattunk be minden illusztrált könyvet, hisz több ezer könyv bemutatására nincs lehetőség, de nem is ez a lényeg. A legszebb és legfontosabb könyveket mutattuk be. Valamenynyinek elkészítettük a bibliográfiáját, és elmondhatom, hogy nem létezik a világon még egy olyan mű, amely a szlovákiai, a kárpátaljai, a vajdasági, az erdélyi és a Mura-vidéki illusztrált magyar könyvek teljes bibliográfiáját tartalmazná, 1918-tól napjainkig. Itt hét előadás volt, most ennek a rendezvénynek az anyagát jelentetjük meg könyv alakban. Célkitűzésünk volt a könyvillusztrációkon keresztül megtalálni azokat a képzőművészeket, akiknek soha nem volt kiállításuk. Bár elvégezték a képzőművészeti főiskolát, művészek voltak, ebben a minőségükben soha nem mutatkoztak be a nyilvánosság előtt, egész életükben rajztanárként működtek, generációk sokaságába plántálva a szép iránti fogékonyságot.

Szlovákiából tudna mondani ilyen embert?

Kosík Józsefet nevezném meg. Rajztanár volt, engem is tanított a pozsonyi Duna utcai gimnáziumban, kiállítása soha nem volt, de néhány könyvet illusztrált. Az ő személyisége is inspirált akkor, amikor a könyvhez az utószót írtam: hogy milyen sokat köszönhetünk ezeknek a névtelen rajztanároknak. Hatásukra diákjaik közül nem egy a művészi pályát választotta, szellemiségük beépült a művészek, művészettörténészek gondolkodásába. A Magyar könyvillusztráció Magyarország határain kívül című könyv egyfajta tiszteletadás is ezeknek a pedagógusoknak. A konferenciának volt egy másik aspektusa is, amely bennünket is meglepett. Nemcsak az történt, hogy újra felfedeztük az elfelejtett vagy ismeretlen művészeket és dokumentáltuk munkájukat, de a rendezvény egyben a kiadó- és nyomdatörténetről is szólt. Hogy miért jött létre egy-egy kiadó, milyen közösségeknek volt köszönhető megalakulásuk, s számukra milyen könyvek voltak a fontosak, milyen szerzőket jelentettek meg, milyen illusztrátorokat foglalkoztattak. Mindezen keresztül kikövetkeztethető a kiadókat életre hívó közösségek ízlésvilága, kultúrája, társadalmi rétegződése. Ez egy nagyon fontos kultúrtörténeti tényező, ezért is történt, hogy meghívást kaptunk az V. nemzetközi hungarológiai kongresszusra, amely 2002-ben volt a finnországi Jyveskylében, azzal a kéréssel, mutassuk be ezt a kiállításunkat, hogy minél többen megismerjék, és a nyugati régiók felé egyfajta felhívásként, követendő példaként szerepeljen.

Elmondható a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságáról, hogy elsődleges feladatának a magyar művészettörténet fehér foltjainak eltüntetését tekinti?

Ez csak egyik feladata. A másik bevonni a világ bármely táján élő magyar képzőművészeket a kortárs magyar képzőművészeti életbe. A harmadik: ösztönző impulzusokat adni. 1993-ban még folyt a háború, amikor Zentán megrendeztük a vajdasági magyar képzőművészek önálló kiállítását. A kiállító terem zsúfolásig megtelt, eljöttek a szerb pályatársak is, hatalmas közös ünnepség volt. A megnyitón elhangzott beszédekből derült ki, hogy a Vajdaságban élő magyar képzőművészeknek Trianon óta ez volt az első közös nagy kiállítása. Természetesen voltak kiállítások, de nem ilyen nagyszabású közös seregszemle. Magunk sem tudtuk, hogy ilyen nagy dolgot kezdeményeztünk. Ugyanez volt a kárpátaljai művészekkel is, akik azóta kétévente az ungvári várban rendezik a kiállításukat.

Ezt tehát önök indították el.

Igen, de épp az benne a fantasztikus, hogy valamit elindítunk, és a többi már megy nélkülünk is. Az érintettek rájönnek, hogy van erejük az önálló folytatásra. A kárpátaljai képzőművészek részt vettek a hannoveri világkiállításon. Soha nem kerültek volna el oda, ha rá nem jönnek, hogy képesek rá, s hogy rendelkeznek mindazzal, ami érdemessé teszik őket egy ilyen bemutatkozásra. Anélkül, hogy a társaságunkat előtérbe kívánnám helyezni, ebben nyilván szerepet játszik az is, hogy érzik, a Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaság ott van mögöttük.