Oscarra fáj a foga

Mert amúgy Theodore Melfi rendezése fontos, máig ható témáról beszél, helyenként humoros, máskor talán még meg is ríkatja a nézőt, viszont semmi olyat nem mutat, amit ne láttunk volna eddig valahol máshol.

Pedig a történet valóban érdekes: a hidegháború korában járunk, a hatvanas évek Amerikájában, ahol éppen az a legfőbb gond, miként vegyék fel a harcot a szovjetekkel az űrversenyben. Ugyanakkor a rasszizmus is él és virul, így a három tehetséges fekete lánynak nem sok esélye van a NASA-nál, hiába kiváló matematikusok. Katherine, Dorothy és Mary útját mutatja be a film, és az már az elején látszik, hogy igazi patetikus hőstörténetet kapunk, annak minden előnyével és hátrányával. Egyfelől izgalmas nézni, ahogy küzdenek a tudós nők, és nem érdekli őket a sok megvető tekintet, a feketék számára fenntartott vécé, a szánalmas ugráltatás. A történelmet látjuk a „kisember” szemszögéből, és ez a vásznon régóta működik is. Azonban hamar kiderül, hogy A számolás joga semmiféle meglepetéssel nem tud szolgálni – kicsit olyan, mintha egy hosszú évek óta létező kottából rendezték volna meg.

Már az elején érezzük, hogy a sok-sok bonyodalom (a fehérek és feketék számára elérhető, szegregált egyetemek, az önmegvalósítás nehézsége) után nyilván eljön a boldog befejezés, és ezen a sablonosságon az sem segít, hogy a mozi vége tényleg hatásos. A kevesebb most is több lenne: egyáltalán nem kellettek volna az olyan jelenetek, amelyekben a szereplők nagyokat néznek, közben valami drámai zene szól, s a rendező ezzel szeretné érzékeltetni: fontos pillanatot látunk.

A színészek persze jók, külön kiemelkedik Mahershala Ali, aki mostanra méltán lett az amerikai film egyik sztárja. De a tisztes középszerből ő sem képes kihúzni ezt a mozit, amelyre az ember a vetítés után aligha fog emlékezni.

Gera Márton

A számolás joga (Hidden Figures). Amerikai dráma, 127 perc, 2016. Rendezte: Theodore Melfi. Szereplők: Taraji P. Henson, Octavia Spencer, Janelle Monáe, Kevin Costner, Mahershala Ali.