Orosz előretörés kezdődött

Ivan Viripajev Eufória című filmjének szerelmespárja a primitív vadság áldozata leszAz ígéretes tehetségű rendező filmjének története 1914-ben kezdődik, s egy testvérpár egymás iránti ragaszkodását, és a futball, vagy ahogy a filmben nevezik, a garpasztum iránti szenvedélyét meséli el háborús háttérrel, lassú, súlyos képsorokban. Fura egybeesés vagy egyezés, de nagy reményeket kergető dekadens film ez az orosz opus, állandóan zuhogó esővel és mocskoló sárral. Csak a testvérpár tiszta érzései, rajongása és lelki nagysága villantja fel valamelyest az alagút végi fényt azokban a borús és tragédiákkal terhes időkben.

Idén a versenyprogramban Ivan Viripajev szerepelt Eufória című látványos tablófilmjével. A Szibériában született és az irkutszki színházművészeti iskolában végzett fiatal rendezőt eddig színműveiről ismerhettük: nálunk a Štúdio 12 állította színre Álmok című művét, Budapesten pedig a Jövő Házában mutatták be Oxigén című perfomance-át. A pozsonyi szemlén bemutatott munkájában – amely valamiféle állapotfilm – is erősen érződik Viripajev színházi-drámai vénája. A történet, vagyis inkább az állapot, amelyet bemutat, pár mondatban elmondható, s különösebben nem is izgalmas, sőt, lerágott csont. Férj és feleség csak úgy élnek egymás mellett, különösebb szenvedély nélkül, közönyben, már-már undorban, amit a férj vodkafüggősége váltott ki. Aztán felbukkan egy férfi, aki valamilyen lakodalomban szemezgetett az asszonykával (de erről is csak a párbeszédekből szerzünk tudomást). A film egymásba gabalyodásuk, az érzelmi kielégülés, az odaadás állapotának vizuális lelete. Pusztító szenvedélyek, sodró érzelmek kirobbanásainak sora. Annak a gyilkos indulatnak a láttatása, amellyel a férj nekifeszül, házával együtt felégeti-felszámolja a múltját is, és vadászpuskájával kegyetlen módon, hidegvérrel s a leszámolás kéjes élvezetével szitává lövi felesége elcsábítóját. Aki a hűtlen asszonnyal a testi gyönyört és a boldogság eufóriáját úgy éli meg, mint ahogy addig soha senkivel. Az együttlétben nemcsak egymásnak, hanem a természetnek és a halálnak is odaadják magukat. A Don hullámain hömpölyögnek egy ladikban a halál kapuja felé. Mezítelenül, tisztán és bűntudat nélkül indulnak a túlvilágra a szerelmi eufóriában, mert a földön, abban a vad és durva világban, amelybe beleszülettek, nem tudnának urai lenni annak a tiszta szenvedélynek, amely először tört rájuk életükben. Bár a férj csak a csábítót sebzi halálra többszöri lövéssel, a nő, a véres holttestet ölelve, fájdalmas tekintettel követi újdonsült szerelmét a folyó mélyére. Nem akar tovább tűrni és szenvedni egy olyan világban, amely kiöli az emberből a gyöngéd érzelmeket. A civilizációtól távoli doni vadonban, a magányos épülettákolmányokban öntörvényűen élő emberek ugyanis állatias ösztöneiket vodkával gerjesztik, hogy bátorságot szerezzenek az élet csapásainak elviseléséhez, s hogy merjenek visszavágni. A Don menti végtelen sztyepp pusztasága és vadsága egyszerre lenyűgöző és ijesztő. Ettől a képi világtól, a vad természettől, az érintetlen táj félelmet keltő zordonságától válik a banális szerelmi háromszögtörténet állandó magas feszültséggel teli drámává

A 9. század című monumentális háborús mozival Fjodor Bondarcsuk megalkotta Oroszország „Vietnam-filmjét”. Az afganisztáni szovjet megszállás idején játszódó opust minden idők legnagyobb orosz kasszasikerének titulálják. Alapjául a szovjet 9. század története szolgált. Tagjait igazi kemény legényekből válogatták öszsze, akiknek a 3234-es magassági pont védelme volt a feladatuk. Hasonlóan, mint a Vietnamba indult amerikaiak Oliver Stone A szakasz című mozgóképében, ezek a Szovjetunió különböző területeiről összeválogatott önkéntes durva fenegyerekek is elszánt szenvedéllyel, az ölés vágyával indulnak a kiképzésre, s alig várják már, hogy kikerüljenek a frontra. Ez a film is ugyanazokból az sémákból építkezik, mint a hasonlók (a már említett Stone-opus vagy az iraki háborút feldolgozó Bőrnyakúak). A hazafias szenvedélytől fűtött önkéntesek büszkén és lobogva masíroznak be a hatalmas gépmadár gyomrába, hogy pusztító csapást mérjenek hazájuk ellenségeire. A helyszínen viszont kiderül, a háború nem ágybavizelés, s nem is olyan gyenge, és nem is úgy hull az ellenség, ahogy odahaza elképzelték. Hiába a csúcsminőségű harci technika, az ellenség előnyösebben mozog a hazai terepen. Aztán a film végére tartogatott nagy tűzharc után megfogyatkozva, hazafelé tartva a túlélők itt is leszűrik a nagy tanulságot: jobb lett volna ebből kimaradni. Az oroszok is megtanultak valamit Hollywoodból (Fjodor Bondarcsuk bizonyára a papától is). A 9 század felveszi a versenyt a filmipart uraló amerikai álomgyár hasonló tematikájú produkcióival. Ha amerikai lenne, már rég futna a mozikban.

Az előző két film azt bizonyítja, hogy a Moszfilmben nagyon izgalmas művészi látásmód hagyományozódott, és ez most folytatódik. Az utóbbi, a 9. század pedig arra bizonyosság, hogy működik „Molywood” is.