Olyan, mint a főnixmadár

„Megvagyok. Hol jobban, hol rosszabbul. Most éppen itthon, Velemben, a vidéki házamban” – mondta minden szóért keményen megküzdve, amikor születésnapján telefonon beszéltem vele. Hangjából éreztem: volt már jobban is. De sokkal rosszabbul is. Hullámzó állapota, fáradékonysága, hirtelen adódó egészségi problémái miatt döntött úgy két éve, hogy az osztrák határhoz, de főleg a szombathelyi kórházhoz közeli, velemi otthonába helyezi át az életét. Szombathelyi orvosait, ápolóit ugyanis annyira megszerette, hogy az ő közelükben érzi igazán biztonságban magát. De mellette van állandó, budapesti gondozója is, aki nem mellesleg remek szakács, és mindennap a legfinomabb ételeket tálalja fel Törőcsik Marinak. Az időnkénti kórházi immun- és vitaminterápia, vagyis erősítő kúra természetesen így sem marad el, mint ahogy rutinellenőrzésekre is rendszeresen jár. Voltaképpen erről szólnak a hetei, hónapjai. Rövidke séták az udvarban, jobb napokon még az utcára, a kapu elé is kimerészkedik, vált pár szót szeretett szomszédaival, ismerőseivel, esténként kis tévézés, „csak az éjszakák lennének rövidebbek” – mondja. Nyugtalanul alszik, fizikai fájdalmak gyötrik, időnként a végsőkig legyengül a szervezete, aztán csodák csodájával mégis erőre kap, és megy minden, ahogy az elmúlt két évben. Hol fent, hol lent. Nagyon fent soha, inkább nagyon lent. Mégis olyan, mint a főnixmadár. Egyik nap, mintha nem is élne, másnap pedig már újra szárnyal. 

Velemben hűvösebb a nyár, színesebb az ősz, fehérebb a tél, pajkosabb a tavasz, mint Budapesten. Ezért szereti ezt a helyet annyira Törőcsik Mari. És ott az udvarban, a ház mögött a nagy diófa, amely alatt már megállni is jóleső érzés számára. Megérinteni a törzsét, szólni hozzá, felnézni rá, még ilyenkor is, amikor lombtalanul tekint idős gazdájára. Velemben csend és nyugalom veszi körül a megfáradt színésznőt. Ott más a levegő, más az ég színe, más az erdő hangja, a föld éltető ereje, a dombok ölelése. Törőcsik Marinak nem hiányzik olyan nagyon a nyüzsgő Budapest, csak a színpad, a közönsége. A Nemzeti Színház társulata pedig visszavárja. Most, a születésnapján ajándékba kapta meg igazgatójától öltözője kulcsának ezüstből készült másolatát. 

Utolsó szerepétől, az idős Galileitől lélekben már el is búcsúzott. Szeretett közönsége a nyáron, ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében, az Ördögkatlan fesztiválon bemutatott, Míg fekszem kiterítve című előadásban hallhatta. A William Faulkner regénye alapján készült darabban csupán a hangjával volt jelen, „alakítása” mégis teljes értékű. Végül is ki tudná hitelesebben elmondani, hogy: „Milyen érdekes, a születéshez ketten kellenek, a halálhoz pedig egy ember is elég”, ha nem ő, aki kétszer is megtette már az odavissza utat élet és halál között? Erejének és hivatástudatának, szakmai alázatának köszönhette a Sztalker Csoport, hogy kórházi ágyán, orvosai és ápolói közreműködésével, baráti közbenjárással mobiltelefonra mondta Faulkner szövegét, a fiaitól búcsúzó, haldokló Anya utolsó mondatait. Tisztán, érthetően, megrendítően. Mészáros Márta legutóbbi filmjében, az Aurora Borealis – Északi fényben már a nagy útra készül. Érzi, hogy közeleg a vég, de még mielőtt végleg lehunyná a szemét, felfedi lánya előtt hatvan éve őrzött titkát, hogy elcserélt gyerekként, de mégis a sajátjaként nevelte fel őt. A cserét pedig ő követte el. Megvolt rá az oka, szörnyű fájdalma. Mint minden alakításán, ezen is valósággal átsüt az embersége. Hogy érti ezt az asszonyt, és megbocsát neki, hiszen anyai szeretetét ruházza át a rá bízott, idegen gyerekre, akinek szíve melegét adta egy életre. 

„Mészáros Mártával azért szeretek dolgozni, mert ő soha nem ártott senkinek” – nyilatkozta a film forgatásakor. És ő is ilyen. Ő sem bántott soha senkit, még csak egy fél szóval sem. „A színész embersége minden alakításán átsüt” – hallottam tőle nemegyszer, amikor olyan kollégájáról beszélt, akinek emberi nívójával nem volt elégedett. Milyen pontos és fontos megállapítás ez! A kristálytiszta lelki forrás! Ebből merített mindannyiszor ő is. Legelőször a Körhinta Pataki Marijaként, aztán még százszor, kétszázszor, ezerszer, mert minden szerepében így tudott hiteles lenni. 

Nincsenek illúzióim. Nem hiszem, hogy Törőcsik Mari még színpadra fog lépni. Ha netán kamera elé áll, akkor csak egy nyilatkozat kedvéért. Új szerepben már csak egy újabb isteni csoda hatására láthatjuk őt. De nem maradt adósunk így sem. Mindent eljátszott, mindent megmutatott az emberi természetből. A jót is, a rosszat is, a köztest is, a fényt is, az árnyékot is, sőt, már a halált is. Mészáros Márta említett filmjében, amely most a világot járja, úgy hunyja le örökre a szemét, hogy azt hisszük: rejtett kamerával vették fel élete utolsó pillanatait. Hogy előttünk indult el a túlsó partra. Szerencsére nem ez történt. Törőcsik Mari a felvett snitt után felkelt a székből, és itt van köztünk. Jobb napjain még játszik is négy fal között. Csak úgy magát szórakoztatva. Jordán Tamás mesélte a minap, hogy hetente meglátogatja, szombathelyi színházából rövid az út Velembe, s ha ott van Törőcsik Marinál, mindig kreál egy izgalmas helyzetet, amelybe ügyesen belevonja játszótársát, aki arra a néhány percre át is lép egy másik dimenzióba, s azt játssza, hogy… minden rendben, még mindig van értelme, messze még a vég. 
Higgye is ezt, amíg csak hinni tudja. Amíg az Isten – ahogy ő mondja – a tenyerén hordozza.