Nyolcvanéves lenne Kozák András

Drahota Andrea negyven esztendeig volt hű társa a Kossuth-díjas színésznek. Színházban hatvanvalahány közös bemutatójuk volt, filmben Jancsó Miklós alkotásaiban (Csend és kiáltás, Fényes szelek) játszottak együtt.

A szerelem Gaál István Sodrásban című, 1963-as filmjének a forgatása közben lobbant fel bennük. Hét fiatal a Tiszánál, jó barátok. Együtt élvezik a nyári szünidő utolsó napjait. Egyikük elmerül a folyóban, és már nem is jön fel. Kit mardos jobban a lelkiismeret? Karlovy Varyban, Pesaróban és Edinburgh-ban nyert a film.

Milyennek látta az akkor húszéves Kozák Andrást?

Andris nagyon magának való ember volt. De ha megszeretett valakit, akkor kinyílt. Különleges kapcsolatot tudott kialakítani az őt körülvevő emberekkel, akiket imádott. A forgatáson viszonylag rövid idő alatt összejöttünk. Volt egy nagyon hosszú, hajnali kettősünk a filmben. Az éjszaka közepén vittek ki bennünket a helyszínre. Nagyon mostoha idő volt. Villanymelegítővel csináltak helyet nekünk egy sátorban. Lefeküdtem, és elaludtam. Arra ébredtem, hogy valaki van a sátorban rajtam kívül. Andris volt. A lábamnál ült. Azt mondta: „Olyan édesen alszol, mint egy gyerek, két kezed a fejed mellett.” Ez volt az első privát beszélgetésünk. Mindenkivel jóban voltunk a stábban, örök életünkre nagyon jó barátságot kötöttünk. Andris volt az egyetlen, akivel szerettem volna jóban lenni. Mindent odaadtam volna érte. De hogy az egész hogyan indult? Mindennap vitt bennünket a busz a helyszínre és haza. Ugyanazon a két helyen ültünk Moór Marcsival. Az ablak mellett. Egyszer csak megállt a szívem, mert észrevettem, hogy nem a Marcsi van mellettem, hanem Andris.
 
El akarta titkolni, hogy boldog?

Kivert a víz. Egyszerűen csak odaült, és hihetetlen hatással voltunk egymásra. Nem kellett nekünk beszélni, összefeküdni. Eleinte csak úgy átöleltük egymást. Sokat, nagyon sokat jelentett a közeledése. Mindketten csak úgy lépésenként haladtunk egymás felé, hiszen előttünk volt az egész élet. Napos csibe korunktól elmeséltük egymásnak az életünket. Andris nagy érdeklődéssel figyelt. Csodálatos történeteket mesélt a gyerekkoráról. Olyanokat, amiket soha senki nem tudott meg róla. Hogy például milyen jó és magas szintű könyveket olvastak otthon, pedig parasztok voltak. De télen, az állatokon kívül ugye, nincs munka. A mezőkön semmi. Esténként, gyertyavilágítás mellett könyveket olvastak. A nagymamájuk szerette a filléres regényeket, és amikor nagyon jól viselkedtek, ő olvasott fel nekik. Csakhogy nem volt szemüvege, és rosszul látott, ezért valami csoda módon belefűzött olyan mondatokat, amiket régen, fiatalkorában hallott, és megjegyzett. Később, amikor már Andris felesége voltam, szokás volt nálunk, hogy a gyerekek odaültek az ágy mellé, és hallgatták Fekete István sorait. Aztán el lett paterolva mindenki a saját szobájába, és akkor már nekem olvasott fel Andris, de már másik könyvből. Az első oldal aljáig jutott csak, én már ott aludtam. Kacagtunk, mert ki tudja, hányszor elkezdte ugyanazt az oldalt, és soha nem emlékeztem az elejére.
 
András a Tisza melletti tanyavilágban nőtt fel. Nyíltságát, tisztaságát, emberi tartását onnan hozta. Andrea honnan indult?

Sok helyütt laktunk vidéken. Édesapámat elvitték a Don-kanyarba, ott szolgált utászként. Egyetemet végzett embereket fogtak be a háborúba. Mi akkor Pest környékén laktunk a nagymamámmal, anyámmal és Dórika nevű húgommal. Ki lettünk bombázva, és elindultunk vándorútra, hogy valahol fedelet találjunk a fejünk fölé. Eszméletlen dolgok történtek velünk. Útközben meg is halt a húgom. Apám tanár volt, középiskolai igazgató, anyám szobrász, óriási művészlélekkel. Öngyilkos lett. Nem bírta a Rákosi-érát. Apám az ötvenes években nevetséges összegű havi díjazásban részesült. Sokat éheztünk. Nem is jutott minden napra ennivaló. Szegénység? Ilyen szempontból közel állt egymáshoz Andris családja és az enyém. Viszont mi soha nem voltunk gazdálkodók. Kisvárosi környezetben is a tanárok részére fenntartott lakásokban laktunk. Anyósom, apósom és gyerekeik falusi környezetben, Rakamazon. Ismertem jól a falusi világot, hiszen apám mezőgazdasági technikumokat alapított, az volt a feladata. Amint beindult egy, már mentünk is tovább. Vagy hat helyen végeztem az általános iskolát. Mindig vándoroltunk. Andrisékhoz azután mentünk le, hogy összeházasodtunk. Nem mintha nem tiszteltük volna őket, hanem nem volt időnk. Elkezdtük a főiskolát, és rögtön filmeztünk. A négy év alatt nagyon ritkán volt közös szünnapunk. Hatvannégy októberében házasodtunk, következő év őszén született az első gyermekünk. Már pocakom volt, amikor először mentünk Andris szüleihez. A Rózsa-tanya, életük korábbi helyszíne akkor már be volt szántva. Eltűnt a föld színéről.
 
Hogy fogadták Rakamazon? Megjött a pesti lány?

Kismamacipőben, szuttyogó, saras időben értünk be a faluba, ami egyetlen utcából állt. Négy kilométer gyaloglás után Andris a hátára vett, úgy cipelt-hurcolt. Az utolsó házban laktak a szülők, Andris testvérével. Az utca két oldalán minden ház előtt kint álltak az emberek a kapuban, mintha sorfal lett volna. Andris átfogott, és azt mondta: „Megyünk tovább, nem állunk meg, megyünk!” Mentem is rogyadozó léptekkel. Biccentés, integetés, köszönés, egy-egy szó, Isten hozott, Andris! Az utolsó kapu előtt ott vártak a szülők, és döbbenten néztem, hogy az apósom majdnem alacsonyabb nálam. Elmondhatatlanul édesek voltak. „Jaj, fiam, jaj, jányom! Jaj, de nagyon megijedtünk, hogy nem is jöttök.” Leültettek egy székre, levetettem a kismamacipőt, és az anyósom meleg vízben megmosta a lábamat. Imádtam őket. A fűzős vászoncipő boka fölé ázott a sártól. Ott nem volt országút vagy járda. Végig villanyvezeték alatt mentünk, majdnem frászt kaptam. Öt hónapos terhesen a bal karommal kapaszkodtam Andris vállába, ő meg a fenekemet tartotta. Tornászok, táncosok voltunk mindketten. Nem okozott gondot.
 
Andris már a Sodrásban előtt is játszott filmben. Kovács András alkotásában, a Pesti háztetőkben. De nem szeretett főiskolára járni. Mi volt az oka?

Jó osztály volt az övéké. Almási Éva, Csomós Mari, Szabó Éva, Juhász Jácint, Szilágyi Tibor. Simon Zsuzsa volt az osztályfőnökük, és Andris úgy érezte, nem szereti őt. Soha meg sem említette, hogy az ő osztályába jár.

Törőcsik Marit nem engedte el Cannes-ba, a Körhinta bemutatójára, mondván, nem való egy főiskolás lánynak az ilyen nyugati hacacáré.

Tudta azt is, hogy házasok vagyunk, de erről sem szólt nekem, pedig egy darabban együtt öltöztünk a Thália Színházban. Andris sem nagyon kedvelte Simon Zsuzsát, de nagyon jól nevelt ember volt, és ezt nem mutatta ki.
 
Azt hogyan viselte, hogy pályája elején az új Soós Imrét látták benne?

El is játszotta őt Hubay Miklós Tüzet viszek című darabjában. Nagyon szimpatizált Soós Imrével, alaposan utánanézett az életének. Remek színésznek találta. Semmiféle ellenérzése nem volt vele kapcsolatban.
 
Szolnokon a Rómeó és Júliában ön volt Júlia, Andris viszont nem Rómeó, hanem Paris gróf szerepét kapta. Senkinek nem jutott eszébe, hogy ha már önök ketten házasok…

… előszerződés kötött bennünket a Thália Színházhoz, de a főiskola elvégzése után lepateroltak bennünket vidékre. Andris irtózatosan megbántódott, hogy nem ő kapta Rómeó szerepét. Ezen sokan elcsodálkoztak. A nézők is. Törőcsik Mari megkérte Marton Endrét, hogy mindkettőnket szerződtessen a Nemzetibe. De nem tehettük meg, hogy oda megyünk. Akkor már Kazimir Károly gyerekei voltunk, aki a tenyerén hordott bennünket első naptól fogva. Milyen érzés lett volna neki, ha otthagyjuk? Igazából nem is vonzott bennünket a Nemzetibe semmi. Nem vágytunk oda. Egy-egy mozipremier után azonban gulyáspartik voltak nálunk. Atyaúristen! A hatvanas évektől kezdve egészen a kilencvenes évekig nagy divat volt a házibulizás. Törőcsik Mari, Maár Gyula, Tordy Géza, Jancsó Miklós, Mészáros Márta… micsoda társaság jött össze nálunk! A Szófia utcában óriási fazékban főtt a babgulyás. Kicsi volt a lakás, mégis, egymás hegyén-hátán ültünk, a földön ettünk. Amikor üres lett a fazék, valaki megszólalt, hogy Andris, az Isten áldjon meg, főzzél valamit!
 
A babgulyás is az ő műve volt?

Dehogy! Ő soha egy teát sem főzött. Én csináltam. Megzöldült az arca, amikor elindult a konyha felé. Én nem szóltam. Azt kérdezte, a hagyma ugyanott van, ahol a krumpli? Igen, a spájzban, mondtam. Kiment, de kacsintva jelezte, hogy ne menjek utána. Próbát tesz a Jóisten iránta való jóakarata felől, gondoltam. Kint ragadt a konyhában. Tudtam, hogy nagy a baj, de nem mentem utána. Óriási lábasban paprikás krumplit csinált füstölt házi kolbásszal. Menjetek az utamból, kiabálta, mert tűzforró volt az edény. Letette a földre, és kiosztotta. Életemben nem ettem finomabb paprikás krumplit. Becsület Istenemre mondom. Tudta, hogy mit szokott enni a tányérból, csak az nem jutott az eszébe, hogy a paprikás krumplira is kell vizet önteni. Nem öntött. Tett bele szerencsére jó csomó paprikát, paradicsomot, az adott neki nedvességet, és csak kavarta, kavarta a világcsodát. Nem vitte el a víz az íz hetven százalékát. Nagyon szerette a Jóisten Andrist. Csak a végén hagyta cserben.
 
Talán mert a betegség legapróbb jelét sem lehetett látni rajta.

Az orvosok sem vették észre.
 
Ő tudta, hogy súlyos beteg?

Tudta. „Most már el kell hogy engedj – mondta, amikor leültem a kórházi ágyára –, mert fáj nekem!” Fájt neki, hogy kötéllel húzom vissza. El kellett engednem. „Nagy fájdalmat okozok – mondta –, de legyél nyugodt, ott jó helyem lesz.” Nem gondolta egy pillanatra sem, hogy a halálával vége szakad a kapcsolatunknak.
 
Nagyon lassú reflexű ember vagyok, állította magáról. Valóban az volt?

Nem tudom, mire mondhatta. Lehet, hogy több dologra. Én borzasztó izgága voltam, aggodalmaskodó. Ő meg a végtelen nyugalom, méltóság, kiegyensúlyozottság. De ha egyszer robbant, felrobbant körülötte a világ. Ha idegeskedtem, mindig arra kért: „Várj egy napot, csak egy napot! Holnap reggelig.” És másnap már azt sem tudtam, mi a nyavalya bajom volt. Elfelejtettem. Egész életen át erre tanított. Nem is robbanok már azóta, dehogy! Senki másnak nem fogadtam szót, még Kazimirnak sem. Sőt neki a legkevésbé. De Andrisnak igen.
 
Soha nem volt egyetlen rendszer kiszolgálója sem.

Minden kitüntetést megkapott, amit magyar színész kaphat, de soha nem tett egyetlen lépést sem érte. Az is kétséges volt, hogy elfogadja-e. Nem akart a lekötelezettje lenni soha senkinek. Kivéve engem.

A szerző a Vasárnap munkatársa