„Ránézek egy ilyen szép szál fiatalemberre, és elsóhajtom magam...”
Nincs bizsergés, csupán a zavar
Utazhat is, pihenhet is, szórakozhat is bárki Molnár Piroskával. Nem is akárhogy: kettesben. Szabó Magda novelláit tolmácsolja hangoskönyvekben. Jó hallgatni őt. A puszta hangjával is megérinti az embert.
Eötvös Péter Mese című, zenés hangjátékában száz magyar népmese különböző karaktereit szólaltatja meg. Kurtág György felkérésére a zeneszerző Beckett-szövegekre írt What is the Word című alkotását adja elő. De eljátszotta a Csárdáskirálynő Cecíliáját is, még Kaposváron. Kurt Weill Koldusoperájában az összes női szerepet megformálta. Az Ármány és szerelemben, még a Nemzeti Színházban egy Mahler-dallal állt elő, az Operettszínházban Zsófia hercegnő volt az Elisabethben. Színes a zenei palettája. Hogy ő mit hallgat a rádióban? Ezzel akartam kezdeni a beszélgetésünket nem sokkal a 77. születésnapja után, de valahogy szóba jött a két 7-es, ami aztán mindent átírt.
Babonás? Két hetes egymás mellett...
Egyáltalán nem vagyok babonás. Inkább arra gondolok, te jó Isten, mindjárt itt a nyolcvan, ha megérem. Ez egy kicsit fejbevágó. Főleg, hogy már benne vagyok a -dikban.
Miben?
A hetvennyolcadikban. Ehhez már nagyon közel a nyolcvan. Toltam volna még ki az időt. De örülök, hogy egészségileg jól vagyok. Nemrég jártam kardiológusnál, és szépeket mondott. Megnyugtatott. Hogy még hét évre van bennem elem. Mármint a pacemakeremben. Aztán majd kicserélik. Az a jó, hogy csak akkor kapcsol be, amikor a szív azt mondja, hogy ő egy kicsit kiszáll. De akkor sem érzem, hogy bizsereg. Gépek mutatják, hogy melyik nap volt egy kis szívritmuszavar. Vissza sem tudok gondolni rá, hogy éppen akkor mit csináltam. Gyógyszert szedek, így magától visszaáll a szívverésem. Az EKG-m pedig most is gyönyörű volt. Nagy izgalomra nincs ok.
S az ízületei? Változott a helyzet?
Azok tropák. De most injekciókat kapok a térdembe, és nem is panaszkodom. Tényleg nagyon sokat segítettek az injekciók. Már nem is félek annyira a jövés-menéstől.
Az évek óta halogatott műtétet is sikerül elkerülnie?
Úgy néz ki, hogy megúszom. Az orvos azt mondta, kár lett volna vágni a térdemet, mert mára egészen normális lett. Felfedeztem ugyanis egy klinikát, ahol kivonják a vérből az őssejtet, és beleinjekciózzák a térdbe. Már az első után jól éreztem magam, a második után pedig még jobban.
Otthon, a szabad óráit mivel tölti mostanában?
Először is sokat rádiózom. Vagy a Klubrádió, vagy a Bartók szól. Ez utóbbit általában éjszaka hallgatom. Zenére alszom el, reggel hatkor pedig a Klubrádióból értesülök a hírekről. Sokszor nagyon nehezen jön álom a szememre. Viszont reggel, a friss hírek után egyszer csak hatalmába kerít. De akkor már lassan mennem kell. Olyankor nincs mese, felkelek, megiszom a kávét, a szokásos teáimat, a C-vitamint, és elindul a nap. Forgatásra általában hajnalban visznek, ezt már megszoktam. Néha nagyon korán kell ébredni. Altatót szedni még nem akarok. Attól kába az ember. Inkább nem alszom. Nézegetek mindenféle hülye filmet, vagy olvasok, amíg ki nem esik a kezemből a könyv.
Kortárs magyar írókat olvas?
A legtöbbször igen. De nincs kedvencem. Semmiben. Sem ételben, sem ruhadarabban, sem szerepben. Ami új és érdekel, azt olvasom. Legutóbb Nádas Péter Rémtörténetek című regényét olvastam. Nagy élmény volt. Nádastól minden érdekel. Az is, amit mond, amit nyilatkozik. Krasznahorkaival ugyanígy vagyok. Ha megjelenik egy új könyve, azonnal beszerzem. Vagy Háy Jánost, Bereményit. Nem akarom sorolni az írókat, mert önkéntelenül kihagyok valakit, és az nem jó. Maradjunk annyiban, hogy mindenre, ami új, kíváncsi vagyok, és megveszem. Sokat játszom a Rózsavölgyi Szalonban, ott a könyvesbolt helyben. Én már csak azért fohászkodom, hogy a józan eszem ne hagyjon el. Hogy az agyam ne mondja még holnap, hogy csókolom, már nem emlékszem semmire. Csak az ne legyen! Az időskorral ugyanis elmegy valami. Vagy a fizikum, vagy a memória. Ez utóbbival szerencsére nincsenek nagy bajok.
Volt olyan szakasza az életének, amikor haragban volt a korával?
Amikor elmúltam negyven. Akkor volt bennem harag ez irányban. Akkor szívesen megállítottam volna az időt. Aztán amikor ötven is elmúltam, az már nem fájt annyira, nem is érdekelt. Egyszer Törőcsik Marival beszélgettünk erről. Tíz évvel volt idősebb nálam. Karlovy Varyban ültünk egy tó partján. Mari Cannes-ból jött a Déryné, hol van? ottani bemutatója után, én meg az Árvácskával voltam a fesztiválon. Kirándulni vittek bennünket valahova. Üldögéltünk a víz mellett, és szóba jött köztünk, hogy ő negyven, én meg harminc vagyok. Mondtam neki, hogy Mari, a kettő között nincs nagy különbség. Ha húsz lennék, és te negyven, az igen, az más! De negyven és ötven között sincs már különbség.
Azért állt meg a negyvennél, mert ott zárult le élete legszebb szakasza?
Igen, bizonyos értelemben ott véget ért, és el is kezdődött valami. Negyven után az ember, mint nő, elkezdi érezni, hogy lefelé megy. Színészileg viszont akkor teljesedtem ki. Olyan nagyon az sem volt baj, hogy elindultam az ötven felé, de abban a korban az ember már kezd lemondani bizonyos dolgokról. Ha szép lánnyal megy az utcán, már nem őt nézik meg, hanem a fiatalabbat, hiszen az a csinosabb. De amikor rájössz, hogy már nem neked integetnek, hanem annak, aki melletted tipeg, attól egy picit zavarba tudsz jönni. Magára vesz az ember egy pillantást, ami nem neki szól. Volt is egy ilyen esetem. Visszamosolyogtam szépen arra, akiről azt gondoltam, engem néz, aztán kiderült, hogy nem rám mosolygott, hanem a fiatal kolléganőmre. Szerencsére időben észrevettem, és nem borultam a fiú nyakába.
A Szerelem című Makk Károly-film színpadi változatában az ágyhoz kötött, idős asszonyt játszotta a Rózsavölgyi Szalonban, amikor azt nyilatkozta: „Magánemberként elég, ha meglegyint a nagy érzés, már akkor sem engedem, hogy a hatalmába kerítsen. Ha jelzi, hogy van, annyi éppen elég.”
Igen. Egy idő után tulajdonképpen így van.
„Lehet, hogy aztán felfűtöttebben játszom aznap este, de másnapra el is csitul” – tette hozzá.
Pontosan ez történik.
Tehát meglegyinti még néha a nagy érzés?
Édes, gyönyörű fiú ez a Rohonyi Barnabás, aki az unokámat játssza a Jaj, nagyi! című Amy Herzog-vígjátékban a Hatszín Teátrumban. Az egyik jelenetben nem volt rajta nadrág, ez akkor fordult elő először, én meg a csupasz combjára tettem a kezem. Akkor vettem észre, hogy a tenyerem alatt a csupasz bőre, az izmos combja van. Különös érzés volt. Látta is rajtam, mert megrökönyödtem. Az előadás után tisztáztuk a helyzetet.
A pacemaker is beindult abban a bizonyos pillanatban?
Bizsergést nem éreztem, csak zavarba jöttem. Ránézek egy ilyen szép szál fiatalemberre, és elsóhajtom magam, hogy édes jó Istenem, ebből én már kimaradok. Főiskolai tanárom, Pártos Géza mesélte, amikor pletykaszinten elterjedt a városban, hogy Tolnay Klári egy nála jóval fiatalabb fiúval kezdett viszonyt. „Gyerekeim, én már tudom, milyen az, amikor egy idősebb nő piros kalapot tesz a fejére.”
Csiky Gergely Nagymamája mellett Bors nénit is tekinthetjük nagymamának, aztán a Mágnás Miska Korláthnéja is nagymama, most pedig itt van ez az amerikai darab ezzel a nyitott és befogadó nagyival, aki nyakig mártózik a nagyvárosi forgatagban.
Nincs nekem bajom ezekkel a szerepekkel. Azt nem szeretem, ha civilben néninek szólítanak. Egy színésznő idősebb korában sem néni. Darvas Iván sem volt bácsi soha. Megőrülök ettől. Szólítsanak inkább a keresztnevemen, ha nem akarják azt mondani, hogy művésznő, csak Piroska néni ne legyek. Az kihoz a sodromból.
Ismét fontos lett az életében a séta, mondta előbb. Eljár itthonról?
Rá kell vennem magam. Az unokatestvéreim a Rózsadomb tetején laknak, kertes házban. Hozzájuk járok. Van előttük egy hosszú, nagyon lapos utca, ahol Tomika, az unokahúgom kisfia jön mellettem biciklivel. Arra ott ráveszem magam. Isteni a levegő. Tomika most lett felső tagozatos, akkor ugye, már tízéves. Okos gyerek, nagyon édes. Ha mindenki dolgozik a családban, én vagyok vele, hogy ne legyen egyedül. Mondtam neki a minap, hogy vegyük már elő, Tomikám, a kötelező olvasmányt, A kőszívű ember fiait. „Beleolvastam, dög unalom” – mondta. Akkor olvassuk együtt, és mindent elmagyarázok, ajánlottam neki. Este hat előtt közölte velem: „Na, még öt perced van, utána nem vagyok fogadóképes.”
Tessék! A való életben is nagymama lett.
Ilyen módon igen.
A saját nagyszüleivel milyen viszonyban volt?
Apai nagyszüleimet nem is ismertem. Apámat sem, hiszen mire megszülettem, elvitték az oroszok. Az anyai nagyapámat igen, őt ismertem, egészen kicsi voltam, pár éves csupán, amikor meghalt. A temetésére is emlékszem. Fogtam anyám kezét, de mert kislány voltam, azt láttam, ami lent volt. Hogy a pap reverendája alól kilátszott a hatalmas, sáros bakancs. Húzgáltam anyám kezét, hogy anyuka, tessék nézni! Addig ugyanis csak elegáns, félcipős papokat láttam Kun-
ágotán. Ja, és vártam a halotti tort, mert mondták, hogy lesz bagolytüdő.
Mi?
Bagolytüdő. El nem tudtam képzelni, mi az, de az egész temetés alatt arra vártam. Később kiderült, hogy aszalt gyümölcsből készült kompót. A gyümölcs ugyanis megszívta magát, és olyan lukacsos lett, mint a tüdő. Téli csemege volt. A nagyapa pedig nagy kujon volt. Élete végéig szorgalmasan járt templomba, de még a hajnali misére is, mert az öregasszonyokat nézegette. Tudott élni az öreg.
Még valami...
Keresztanyuból nincs már több, mondja. A nyáron az utolsó részt is leforgatták. Most a Drága örökösök folytatásában látható. Színházban is van új szerepe. A Székely Csaba által átírt Szentivánéji álomban játssza Puckot.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.