Nem elég piros, túl fekete, megnyugtatóan zöld

Nézem a dobozt, és azt látom, hogy a hét meglehetősen csípős, mondhatni paprikás hangulatban telik el a képernyőn. Azt már nem merem leírni, hogy a nézőket közben eszi a méreg – remélhetőleg minél kevesebben fogyasztottak a dél-amerikai behozatallal fűszerezett „hungarikumból”. Sokan megszólaltak az ügyben, sokat beszéltek, mi pedig mintha a Mindentudás Egyetemének vegyészettel és biokémiával foglalkozó előadásait láttuk volna, megismerkedhettünk egy új penészgomba nevével, a fűszerpaprika mosásának, szárításának, őrlésének, tárolásának csínja-bínja is a kisujjunkban van, szinte bejáratosnak érezzük magunkat különféle élelmiszerek vizsgálatával foglalkozó laboratóriumokba, ahol most apait-anyait beleadva és összekeverve túlóráznak a kémcsöveket kémlelők, csak éppen – sajátos magyar szokás szerint – az nem fog kiderülni, ki tehet minderről. Illetve egy bűnös máris horogra akadt: a magyar paprika, ami időjárási vagy éghajlati okokra hivatkozva nem volt hajlandó elég festékanyagot termelni, s így ledarálva sápadt, amolyan beteges színben játszott a fejüket folyamatosan csóváló szakértők előtt. „Ebbe bele kell őrölni!” – mondták, és lőn. A biztonság kedvéért elpaprikátlanodtak az üzletek polcai, s pörköltmentesedtek az étlapok. Több tévénéző SMS-ben is kifejezte aggodalmát a hungarikumok ilyetén lejáratódásával kapcsolatban: „Tavaly a Balaton, idén a paprika, jövőre talán a bor?” – kérdezte valaki, míg más tévéműsorok arról szavaztatták meg a nézőket: vajon börtönbüntetést érdemel-e a „hanyag anyagkezelők” tábora.

Átkapcsolok egy zenei adóra, hogy az emelkedő pulzusomnak megfelelő ritmusokra találjak. Éppen egy bizonyos Depeche Mode nevű zenei formációval foglalkoznak, amelynek állítólag igencsak bizonytalanná vált a jövője. Nem mintha az elmúlt tíz évben nem lett volna éppen eléggé kérdéses a folytatás (először az énekes Dave Gahannek majdnem az életébe került a drogok iránti mérhetetlen vonzalma, másodszor pedig kivált a zenekarból Alan Wilder stúdiózseni, a DM „sötét és borongós” hangzásvilágának szülőatyja), ám ezúttal nem várt akadályokat „komponált” közbe a sors. Tavaly az énekes, Dave Gahan szólóalbummal jelentkezett. Ez még nem lett volna baj, hiszen itt volt az ideje, hogy huszonkét valóban kiemelkedő év után, amelyet Dave a Mode keretein belül töltött, dalszerzőként is bemutatkozzon. Csakhogy amikor újra egy közös zenekari album ideje jött volna el, választás elé állította zenésztársát, Martin L. Gore szövegírót és dalszerzőt: vagy ő is írhat dalokat a készülő lemezre, vagy nincs többé Depeche Mode. Martin eleinte hallani se akart Dave új keletű ambícióiról, hosszabb kínos szünet, nyilatkozatháború és „békéltető” találkozó után most óvatosabban fogalmazott: „A magam részéről szeretnék még egy lemezt készíteni, de ahhoz el kell oszlatnunk a köztünk lévő nézetkülönbségeket. A kérdés az, hogy Dave hány dalt szeretne, és mi az a mennyiség, amivel még nem okoz zavart a rendszerben.” Túlságosan feketének tűnik tehát az eddig folytonos megújulásra képes, jobb napokat is látott egykori szinti-pop zenekar jövője. A nem kis számú rajongótábor kénytelen beérni a napokban megjelent dupla remix-albummal, valamint az 1990-es Enjoy The Silence című sláger ezt reklámozni hivatott, újragondolt kislemez-változatával.

Nézem az égbolt szürke dobozát. Az ablakom előtti diófa egy nap alatt megvált maradék leveleitől, miáltal a szobámat világosabbá, a tájat pedig kopárabbá tette. Talán ezért is vágyom a nap végén valamilyen természetfilmre, amelyben lomb- és tűlevelek susognak békés egyetértésben, s végre semmi probléma nem akad a színekkel: minden egyöntetűen és megnyugtatóan zöld.