Nagy témák vannak ma is

Azt a sorsot próbáltam megjeleníteni, amely a miénk volt”Somogyi Tibor felvételeFél évszázados írói pályájának legfontosabb darabjai közé tartoznak A vajúdó parasztvilág, az ĺvnak a csukák, az Örvénylő idő, az Aszály, az Álmodtak tengert. Legutóbbi műve Téli áradás címmel látott napvilágot. A napokban József Attila-díjjal kitüntetett Duba Gyulával beszélgettünk.

A József Attila-díjat az utóbbi évtizedekben többnyire középgenerációs vagy még fiatalabb alkotók kapták. Hozzájárult-e Ön szerint az elismerés megkésettségéhez, hogy nemzetiségi íróként nincs igazán „szem előtt”?

Nem könnyű válaszolnom, mert én ezekhez a dolgokhoz nemigen értek. Úgy alakult az életem, hogy jó egy évtizede visszavonultam a közélettől, magammal meg a munkámmal foglalkozom, és fogalmam sincs, hogyan működik a díjodaítélő mechanizmus. Nyilván szerepet játszik benne az is, hogy kisebbségi írók csak a rendszerváltás után kaphattak magyarországi díjakat. És valószínűleg az is igaz, hogy aki jobban benne él az irodalmi közéletben, az egyrészt jobban szem előtt van, tehát ismertebb, másrészt jobban megnyilatkozik a szellemisége.

Nyugdíjba vonulása előtt viszont Ön erőteljes közéleti szerepet vállalt. Dolgozott a rádió magyar adásában, tizenöt évig volt az Irodalmi Szemle főszerkesztője, majd a Madách Könyvkiadó irodalmi vezetőjeként tevékenykedett. Mennyire szorították háttérbe ezek a feladatok az írót?

Ha valamit elvállaltam, akkor azt igyekeztem erőmből telően a legjobb tudásom szerint elvégezni. A közéleti feladatok valóban más jellegűek, mint az irodalmiak, az alkotáshoz sokszor szüksége van az írónak arra, hogy elvonulhasson. Nekem az elvonulásra csak nyugdíjasként nyílt lehetőségem, és most az írásnak szentelhetem az energiámat. Az öregség egyfajta bölcsüléssel is együtt jár szerencsés esetben. Ma is sok témám van, amiről írni szeretnék, csak hát idős korban már az energia kevesebb, a belső tűz, az igazságkeresés szenvedélye kicsit gyengébben lobog.

Faluról városba került nemzedéktársaihoz hasonlóan Önnek is egyik fontos témája a két világ egyeztetése, szembeállítása, a vívódás azon, melyik világhoz is tartozik. Ön is városlakó lett, műveiben mégis a falu és annak közössége játssza a fontosabb szerepet. Az ő nézőpontjukból láttatja világot. A polgár mint olyan nem jelenik meg a prózájában.

A Márai által ábrázolt, klasszikus polgár nyilván nem. Ez a típus, az igazat megvallva, nem is foglalkoztatott soha. Engem elsősorban és szenvedélyesen az olyan polgár – vagy mondjuk inkább: értelmiségi – érdekel, aki faluról jött és városlakóvá vált. Aztán meg a Márai-féle polgár talán sosem létezett. Az egy eszmény, amelyet Márai nagyon szépen megformált, de a történelem során valószínűleg soha, egyetlen polgári rétegre sem volt maradéktalanul jellemző. Hiszen Márai „kassai polgárai” is a középkor alkonyán éltek, és érdekes módon céhmesterek vagy mesteremberek, tehát kétkezi munkások voltak, akik mégis a korai polgár szellemiségében dolgoztak és éltek.

Említette, hogy Önt elsősorban a faluról városra fölkerült értelmiségi, tehát a polgárosodás kezdetén álló ember problémája érdekli. Sikerült-e Önnek – vagy akár valaki másnak a magyar irodalomból – ennek a rétegnek az eszményképét úgy összefoglalni, mint ahogyan Márai tette a maga kassai polgáraival? Egyáltalán: hosszabb távra is érvényes léthelyzet tud-e ez lenni, vagy csupán átmeneti állapot?

Én ezt nem így látom. Szerintem minden korszak átmeneti. Lehetne persze írni egy olyan irodalmi művet, regényt például, amelyben ennek a magatartás- vagy létformának az erkölcsi lényege ugyanúgy kidomborodna, mint ahogyan az Márainál megjelenik A Garrenek műve című regényében. Ilyen művet lehetne írni – nem tudom, hogy ír-e valaki. Én csupán addig jutottam, hogy azt a sorsot próbáltam megjeleníteni, amely a miénk volt. És nem is biztos, hogy író ettől többet akarhat, mert végül is az író nem elvontan filozofál, hanem érzékien megjelenít.

Szociális érzékenysége, a gyökerekhez, a falu világához kötődése munkáinak egyik fontos vonása. Napjaink valóságát ennek a közösségnek az életén keresztül legutóbb a Halódó parasztvilág című regényében fogalmazta meg. Hogyan látja a parasztság, a földművelők jövőjét? Visszatér még ehhez a témához?

Nem gondolom, hogy ettől a témától el kellene fordulni. Lehetséges, hogy filozófiai vagy esztétikai szempontból arról a világról már nem lehet sok újat elmondani – de a szereplőiről!? Hát már az is egy óriási téma, hogy azok az emberek, akik úgy nőttek fel, hogy a föld tartotta el őket, és mindig, minden évszakban tudták, mit kell csinálniuk, egyszerre csak ott állnak, és rá kell döbbenniük, hogy a föld már nem élteti őket, sőt, semmi más sem, mert munkanélküliek. Nagyon sokan vannak így, a családomból is. Ez aztán egy igazán nagy téma, csak meg kell írni. Nem csak az a kérdés, hogy az az életforma lassan megszűnik-e, hanem hogy mi lesz magával az emberrel. Hogy most akkor mi legyen vele? Mit gondol közben, miként viseli el, hogy a gyökerei szakadoznak, nincs mit csinálnia, hogy az állam tartja el őt, és kevés pénzzel. Szóval a sorsproblémák továbbvonulnak, mert azokat az egyének hordozzák magukban. A rendszerek azok eltűnnek – meg váltják egymást.

Ön min dolgozik most?

Kisebb esszéken meg alkalmi írásokon. Nem olyanok, hogy sokat lehetne róluk beszélni. És elkezdtem egy regényt, amit aztán abbahagytam, mert valahogy nem tetszik a stílusa, talán az egészet újra kell kezdeni. Érdekes, hogy még soha nem voltam így regénnyel. Korábban, ha akármelyik regényemet elkezdtem, nem kellett leállnom vele. Persze olyan előfordult, hogy aztán még dolgoztam rajta – vagy hogy teljesen átdolgoztam.

Mi lesz ennek az új regénynek a témája?

Élet és halál hetven éven túl, élet és halál konfrontálása. Részben történetközpontú lesz, sőt, néhol minimalizmus is akad majd benne, de most úgy vagyok vele, hogy először meg kell élnem. Az első igazán nehéz témám, de meg fogom írni. Ha már elkezdtem valamit, akkor nem engedek belőle.