Mozdulatlan égbolt

A teremtés éppúgy kimondhatatlan, mint a gyermekkor. Ma is – és immár mindörökké – némán állok életemnek eme titka előtt. Némán és megrendülten. Miért is?

Mert e kimondhatatlan, mozdulatlan égbolt, mint a tengermélyi kagyló a gyöngyöt, úgy zárja magába a teremtés s egyben gyermekkorom örök-sugarú fényét.

S most, mintegy alászállva a dráma mélyébe, fájdalmas-boldogan keresem a szavakat, melyek bebocsátást nyerhetnek e mozdulatlan égbolt forró centrumába, a kagyló sötétjébe ágyazott gyöngy fényéhez – a kimondhatatlan gyermekkorhoz.

Mi is ez a kimondhatatlanság, ez az ártatlan, tiszta és ezért halhatatlan első szerelem? Mi ez az örökifjú fény, melyre az élet vize harmatoz, ugyanakkor a teremtés szellőjében szárítkozik?

Minden tudható tudásom tudja, hogy ez a halhatatlanság, ez az örök gyermeki fény nem egyéb, mint az Élet szelíden izzó, ártatlanul forró megjelenése közöttünk és bennünk – a csoda túláradóan tékozló szétosztása a gyermeki szívek számára.

Ez az, amit nem lehet kimondani, csak megélni és elrejteni a szívben; a szívben, mert ahol a szívünk, ott van a mi kincsünk is; a szívben, melyet minden féltett dolognál jobban kell őriznünk, mert abból indul ki minden élet.

Most már világosan megfogalmazható, hogy a gyermekkor, az én gyermekkorom örökös otthonra találása, birtoklása annak, ami megszentelő módon az enyém, igen, ez az egész öntudatlan szépség – a karácsony szellemi léte és megléte. A karácsony csodája, mely az első karácsony óta újra és újra az örök gyermeki megjelenése az emberi világban – megfelelése mindannak, ami ártatlan, szelíd, szép és igaz.

A Fiú, aki oly észrevétlenül jött közénk, mint az ég harmata – vagy még inkább, mint a szelíd hóesés –, hogy megtestesülésével értelmet és teljességet adjon a teremtésnek, az újszülöttek, a gyermekek ártatlanságával jött közénk. S ez a teljesség mint ártatlanság nem egyéb, mint a teremtés kristályedényének túlcsordulása. A megtestesült Isten a karácsonyi jászolban, ez a kisded a szeretet kiáradása, túlcsordulása, a teremtés emberalakot öltő „ráadása” – s mindez azért, hogy ránk tékozolván, ránk is testálja e túláradó szeretetet.

Ezért a karácsony a teremtés elfogadásának és szeretetben való felülmúlásának az ünnepe. Olyan kimondhatatlan és majdnem-felfoghatatlan ünnep, amelyet voltaképp csak megéléseinkkel tudunk fölfogni: a némán áradó és láthatatlanul jelen lévő szeretet ajándékaival. A karácsony ruhája és dísze ennek csupán emberi része, a külső emberé; igaz jelentése pedig a belső emberé, az az isteni rész, melyről a Hegyi beszéd szól: „Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed; hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván”. Igen, menj be a te belső szobádba, a lélek egyetemességébe, a szeretet szabadságába, igazi otthonodba, ahol ajándékaidat, a némán áradó szeretetet: életedet, mint eledelt, titkon szétoszthatod.

A szeretet szelíd, mint a hóesés. Gyermekkoromban szívszorongva, titkon való áhítattal vártam a hó első hullását. Nem úgy van-e vajon, hogy a havazás eljövetelével egyben a szeretet eljövetelét is reméltem? És e várakozás a karácsony, az egyetemes ünnep és szeretet eljövetele által vajon nem a megszentelődésre való várakozás volt?

Bizony, az volt: a szülői otthon, az atyai ház s egyben az én belső otthonom – a titkon lévő belső szoba várt szívszorongva a teljesség megjelenésére, a túláradó szeretet rá eső részére.

S így van máig is: bennünk, gyermekeinkben, embertársainkban.