Mozart elszánt optimizmusa

Pavol Remenár és Adriana KohútkováFotó: SNDNagy várakozás előzte meg a színész-rendező Martin Huba Figaróját, hisz egyszer már bizonyított Beneš The Playersével, és mindig érdekes, ha egy nem operarendező rendez operát. Huba lényegében beváltotta a hozzá fűzött reményeket, tiszta, világos vonalvezetésű, élő, lélegző előadást hozott létre. A mértéktartás, a komolyság és a vidámság egyensúlyban tartása mellett legnagyobb erénye, hogy nem magát, saját eszméit kívánja eladni Mozart ürügyén, aktualizálni sem akarja mindenáron a művet, tiszteletben tartja Mozart szellemét és a partitúrát. A librettót viszont nem mindig. Az első felvonás a szövegkönyv utasítása szerint azzal kezdődik, hogy a gróftól nászajándékként kapott ágynak helyet keresve, Figaro a szobát méricskéli, ezzel a szöveggel: „Öt... tíz... húsz... harminc...”. Huba Figarója azonban nem mér, nyársat nyelve szemben áll a közönséggel, úgy szavalja a számokat. Értjük az okot, realisztikus részletek jelzett díszletek közé nem illenek, a színpadon nincs is ágy. Igen ám, de Figaro nemsokára ágyhoz hasonló tákolmányt cipel be, nyomban rá is fekszik, föléje pedig Susanna. Esküvőjük előtt álló szerelmeseknél ilyesmi teljesen érthető, annak azonban, hogy a zavart, félénk Cherubin lovagló ülésben mirnix dirnix ráhuppan a grófnőre, később Susannára is (rá még a gróf is, a III. felvonás kettősében), nem találni meg a műben a zenei ekvivalensét. Mozart zenéje sokszor érzéki, de nem ilyen direkt módon. Mindezt elfeledteti az utolsó felvonás fináléja, amely különösen szépre sikeredett: a szinte üres színpadon csak a hófehérbe öltözött énekesek vannak, és az áradó, varázslatos dallam, a vigasztaló mozarti üzenet: a szerelem, a szeretet minden szenvedést megszüntet.

Jozef Ciller nemesen egyszerű, minimalista színpadképe tökéletes összhangban van a rendező elképzeléseivel. Milan Čorba jelmezei néha extravagánsak: Susanna mélyen dekoltált ruhája és könyökkesztyűi inkább a bécsi Operabálba valók, mint egy sevillai komorna ruhatárába, Cherubinra furcsa maskarát adnak női öltözet gyanánt, Almaviva gróf folyton más kabátban pompázik. Úgy látszik, gazdag a színház, megengedheti neki ezt a fényűzést, magának pedig azt a luxust, hogy egy eredeti 18. századi cemballót kérjen kölcsön Csehországból, és állítson be a színre, noha az égvilágon semmi funkciója nincs.

Az első felvonás alatt, az énekeseket hallgatva az volt a benyomásom, kifogtam a fáradt hangok estjét. A nézőtéren is tüsszögtek, köhögtek az emberek, úgy tűnt, az időjárás szeszélyes változásai nem maradtak következmények nélkül az énekesek hangszálaira sem. A szünet után, a harmadik felvonásban mintha kicserélték volna a szereplőket, felszabadultabbak lettek, megjött a hangjuk is, és szép pillanatokkal ajándékozták meg a közönséget.

A címszerepet alakító Gustáv Beláček alkatilag, színészi alakítását tekintve jó Figaro (remek játékkal kísérte a Non piú andrai kezdetű áriát), de a hangja nem eléggé hajlékony és kiegyenlített. Adriana Kohútková rokonszenves grófnő, érzéssel, szépen énekelte a III. felvonásbeli áriáját, amely az előadás egyik legkiemelkedőbb pontja volt. Nagyon jó volt a levélkettősben is, a Susannát játszó Katarína Šilhavíkovával. Ez utóbbi nyújtotta az est legkiegyenlítettebb produkcióját. Jól játszik, remekül mutat a színpadon, természetesen énekel. Az Almamivát alakító Pavol Remenár színészi alakítása színesebb, mint vokális produkciója, amely kissé egysíkú, és intonációs problémáktól sem volt mentes. Denisa Hamarová mint Cherubin vegyes benyomásokat keltett: az alkata ideális erre a szerepre, jól játszik, voltak remek pillanatai, mint az I. felvonásbeli ária indítása, amely aztán a záró taktusokat megelőző túl hosszú szünet után kissé szárnyaszegetten fejeződött be. Élvezetesen komédiázott Doktor Bartolo szerepében Ján Galla, kitűnő karaktert formált Don Basilio rövidebb szerepéből Jozef Kundlák, bájos, üde hangú Barberinaként mutatkozott be Lenka Máčiková, Marcellina nem igazán hálás szerepéhez megfelelő színészi eszközöket talált Lilia Larinová.

A csoda azonban, a kristálytiszta, ihletett vokális és hangszeres produkció, „a melos megváltó harmóniája” elmaradt – és ez mind az énekesekre, mind a Jaroslav Kyzling vezényelte zenekarra érvényes. Tény, hogy nagyon nehéz Mozartot énekelni, játszani, itt – P. H. Lang szavaival – „minden egyes hangért, szóljon az a színpadról vagy a zenekari árokból, felelni kell, semmiféle vastag zenei szövet nem nyújt menedéket az úttévesztőnek.” Egészében véve mégis egy érdekes produkció tanúi lehettünk, amely, remélhetőleg, még kristályosodik a további előadások folyamán.