Minimalista horror a fine dining világából

A konyhafőnök exkluzív élményben részesítené az összegyűlteket, bátorítja a brigádot: burkoljanak a bőségből. Kóstoljanak, habzsoljanak! Kifizették. Bár kár beléjük, „csak sz.r lesz a beleikben!” S ezért (apám szerint az élményért) megfizetnek. Kezdődhet a kis(szerű) (z)abálás: az utolsó, véres vacsora.

A rendező (Mylo(r)d) kifőzdéjében semmi sem az, aminek látszik. Itt mérik abszurd és szürreális (konyha)eszközökkel e zselésített bosszúdrámát, mely teátrális, ugyanakkor minimalista is. Az ízprofilok nagyon össze vannak rakva. Itt ha valami ki- és/vagy megég, az direkt van, hogy finom legyen. Röhejesen finom. „Fanyar, ízgazdag, letisztult, mennyei”. De így is csak egy intellektuális mutatvány: szeletnyi szétesett emulzió. Ízes, kifinomult aláfestő zenei kompozíciókkal.

Egyéb feltétek: hülye szerepek, béna forgatókönyv. „De élveztem!” – neveti el az egyik alapanyag (a levitézlett filmsztár vedlett bőrében: John Leguizamo), aki többedmagával tanúja lehet a konyhaművészet megújulásának. Akad itt szakács, tolvaj, feleség vagy épp szerető. Mindannyian kevesebbet esznek, mint akarnak, de többet, mint amennyit érdemelnek. A passzív-agresszív séf (Fiennes) mesterművéhez asszisztálva lázadhatnának az őket körülvevő felszínesség ellen, „épp az esztétika egyik válfajával: a gasztronómiával.” Ám „beteges, szatirikus haláltáncukkal” csupán egy groteszk mementót véshetnek „a nagypolgári kultúra fejfájára.” Csak a final girl (Anya Taylor-Joy) vezércsele sülhet el jól.

Remélem, e kóstoló meghozta az étvágyukat! Sajnos a százpercnyi játékidő alatt el is mehet... Vagy, ami rosszabb: éhesek maradhatnak. A vetítés után a partnerem például imígyen emelkedett a zsöllyék között: „Százegy harapás. Csak az a baj, hogy a szemem jobban kívánta, mint a hasam.” Sebaj, önök csak ízlelgessék, amíg meleg!

Kaszás Dávid