Mindennapi belátásaink (és behallásaink)

Amitől gépkocsink zárt terében nem csak a nemi szerepek társadalmi megítélésének mérlege billen azonnal helyre, s nem csak azért, mert társam a mérleg jegyében született vagy mert konkrétan nő (történetesen a feleségem). Helyreáll az egyensúly a biológiai és a társadalmi nemek közt: egy szóba hozott nőnem mögé besorakozik a férfinem, s tisztázódik a kontextus: kihez és kivel is beszélek az autóban. Napnál világosabb, hogy nem az előttem autózóval. Női esélyek térben és időbenA múlt hétvégén a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézetben tartott Nőképek kisebbségben című kétnapos nemzetközi tudományos konferencia személyes benyomásait azért kezdem Ádámnál és Évánál, mert másutt, mint magamnál, nem is kezdhetem. A konferencia egyébként – ezt a hallgatóságban helyet foglaló, érdek nélkül érdeklődő személyként talán elfogulatlanul állíthatom – nagyon jóra, sőt egészen kiválóra sikerült. A nő társadalmi megítélése, helyzete, egyáltalán: egyenjogúsága és esélyegyenlősége s ezek időbeni (a történelem során és korunkban végbemenő) változásai alkották a szakmai tanácskozás első nagy témakörét, itt Petőcz Kálmán, Szapu Marianna, Hodossy Katalin, Öllös László, Acsády Judit, Hadas Miklós és Csánó Szabina előadása hangzott el, majd Jana Cviková a szlovákiai (a szlovák), Antoni Rita a magyarországi (a magyar) feminista törekvéseket mutatta be. Tanulságos volt látni-hallani, milyen parázs vitát váltottak ki ezek az elméletileg megalapozott, a kérdéskört egy-egy konkrét vetületében megragadó fellépések, tükrözve az előadó és a hallgató nemét, korát, hivatását, elhivatottságát; a résztvevők érezhetően azonnal reagálni szerettek volna mindenre, míg a nap záró előadásain, melyekben Jarmila Filadelfiová és Cserháti Éva a szlovákiai és a magyarországi családi erőszak nőkre vonatkozó jelen állapotait szemléltette statisztikailag (Magyarországon hetente két nő hal meg családi erőszak következtében), sajnos, nem volt mit vitatni; akadt tisztáznivaló kérdés itt is (például a szemérem elleni vétség és a nemi erőszak közötti különbségtétel), de a hallgatóság energiáját jól érzékelhetően lekötötte a súlyosan nyomasztó tények (a valóság) feldolgozása. Másság kontra hátrányos helyzetKülönös tudathasadásos állapotba kerültem, amit talán pontosabb volna énosztódásnak, megtöbbszöröződésnek nevezni: ahogy az előadók és a hallgatóság gesztusait, hang- és arcképét figyeltem, a magam belső rezdüléseiből ítélve néha egy egész termet megtöltő, mindenféle személyekből (többségiekből és kisebbségiekből, nőkből és férfiakból, hátrányos és előnyös helyzetűekből stb.) összeverődött közösséget alkottam. Fel kellett tennem magamnak (itt és most: fel kellett tennünk magunknak) a kérdést: vajon állást foglalhat-e hitelesen a konkrét közösségekre vonatkozó kérdésekben az, aki a közösségnek eredendően nem szerves tagja. Átérezhető-e, virtuálisan megélhető-e a másság, s ha igen, az (érzésként, életként) ugyanaz-e, mint a megtapasztalt más érzés és más élet. Pusztán a másság, nem a hátrányos helyzet, hiszen önmagában véve a nő is csupán más, biológiailag egyenjogúként más – társadalmi nemként persze csak deklaráltan, ami azonban egy csapásra a kisebbségek, hátrányos helyzetűek, az elméletben egyenlők igencsak problematikus közösségeihez sorolja, és igényeit is e neuralgikus kérdéskörön belülre kárhoztatja. Ott tartok (ezzel csak jelzem: nem így, nem ilyen gondolkodásúnak születtem), hogy bizonyos intonációra, egyfajta beszédhelyzetre már érzékeny vagyok. Ha a mondat így kezdődik: „Semmi kifogásom az ellen, ha...” – éberebben, mintegy szorosabban látok és hallok, s feszültebben várom a folytatást. Legutóbb az általam nagyra becsült Magyar Narancsban az általam nagyra becsült Dr. Del Medico Imre kezdi így egy mondatát, s ekként folytatja: „...női versenyzőt látok a könnyűatlétikai verseny mezőnyében.” A következő mondat egy „Sőt”-tel indít, ami várható volt, amiként a harmadiké is: „De nem ez a baj, hanem az, hogy...” Végül arról olvasok, mi tesz jót s mi árt (a szerző szerint és ajánlásaival) a női testnek, különösen a mellnek, nem is beszélve a méhről.A cinkos férfi-összekacsintásokra („konferenciáznak a nők!”) azért nem térek ki, mert egyrészt itt sosem tartottam, másrészt tapasztalataim szerint bizonyos közegben az ilyesmihez bármelyik téma megteszi. Ahogy Carson McCullers egyik regényhőse mondja: „Szomorú ilyet mondani az emberi természetről, de minden embernek kell valaki, akit lenézhet.” Ugyanakkor a konferencián nem tiltakoztam hangosan és el sem hagytam a termet, amikor azt hallottam, „teljesen természetes, hogy a nők ugyanolyan emberek, mint a többi ember”, holott más esetben (például ha nők helyett zsidókat, szlovákiai magyarokat, romákat mondanak) ezt tartom természetesnek. Talán azért nem, mert nő mondta, vagy mert valahol ez is azt sugallta: erről a kérdésről még alakulóban van ez a hangosan együtt gondolkodás, ez az első ilyen jellegű, ennyire különböző érdekképviseletek összefogásával megtartott nagyszabású elméleti tanácskozás, ez még itt és ma, ezek szerint, ha jól látom és hallom, belefér. A nőkérdés nyelvi kérdés isMásfelől, tényként kell elfogadnunk (továbbra is nekem mint megtöbbszörözött egyénnek), hogy Carson McCullers Óra mutató nélkül című egészen kiváló regénye, mely egy gyógyíthatatlan rákbeteg – és egy szövődményekkel terhelt beteg társadalmi állapot, de ez nem ide tartozik – agóniáját ábrázolja minden tekintetben hitelesen, 1961-ben jelent meg (angolul), míg nála az orvosok egy évvel később diagnosztizáltak rákot. Azaz az érintettség későbbi eredetű, mint a tárgyról alkotott meghatározó vélemény. Ugyanez (a példa) befogadói oldalról: előbb elolvastuk a regényt, s csak aztán fordítója (Osztovits Levente) utószavát, melyből kiderült (pontosítok, ebből derült csak ki számunkra), hogy Carson McCullers történetesen nő. A próba, tehát hogy ennek tudatában olvassuk újra a regényt, hátha új tapasztalatokat szerzünk, s vajon milyen más olvasatot nyerünk, mondanom se kell, nem sikerült: nehéz volt magunkat meggyőznünk arról, hogy tekintsük nem ismertnek, nem tudottnak azt, amit pedig (már) tudunk. Mindenekelőtt arra jutottunk, amiben korábban sem kételkedtünk, mert szempontként fel sem merült: a regény a szerzője nemétől teljességgel függetlenül kiváló. Másodjára arra, hogy ha történetesen szlováknak születünk, ennyi fejtöréssel kevesebb adatik meg, hiszen az Óra mutató nélkül című regény szlovák változatának már a borítója is jelzi, hogy szerzője Carson McCullersová. Belátható, a nőkérdés nyelvi kérdés is (amint a többi, például a faji, a nemzeti, a kisebbségi), megragadásának bizonytalanságát, az ingadozást a nyelv is érzékletesen követi és mutatja: vannak nőírók és van nőirodalom, női írók és női irodalom, vagy a konferencián feljegyzett kifejezésekből válogatva: „női politikus”, „női vállalkozók” – a szinkrontolmács ezeket szlovákul politikusnőként és vállalkozónőként adta vissza, nagyon helyesen, miközben a nyelvi rendszeren belül a „női vállalkozók” szlovákul „ženskí podnikatelia”. (A szlovákban a főneveknek van nemük; a nemet alapvetően a szó alakja, nem pedig a jelentése szabja meg.) A nő szó a magyarban a bibliai teremtéstörténet oldalborda-metaforáját viszi tovább, amennyiben a -né képzőből ered, vagyis a férfi a viszonyítási pontja (anélkül nincs). Amikor István keresztnevű anyai nagyapám elhunyt feleségének sírkövére (a második világháború és közvetlen a végével kezdődő újabb megpróbáltatások miatt vagy egyszerű nyelvi botlásból) az Istváné alakot véste a sírköves, mintegy a nőkép archaikus formáját is feltárta: a fiatalon meghalt nő, akit a sír rejt, Istváné, holtában is. A nagyapám szemszögéből nézve (aki meglátta, megszerette, szerette és eltemette) mindenestül és megkérdőjelezhetetlenül. A régi magyar nyelvemlékek között tartjuk számon azt az 1545-ből származó levelet, melyet „néhai Kenderes Jánosné” írt alá – a háromszavas kifejezésnek csak az utolsó két betűje vonatkozik a levélíróra, másként fogalmazva, így határozza meg magát: én, aki élek és vagyok, az vagyok, akinek elhunyt az ilyen és ilyen nevű férje. Adj a nőnek mikrofont a kezébe...A konferencia másnapját társadalmi, oktatási, nyelvi és irodalmi vonatkozású előadások határozták meg: a nők helyzete a munkapiacon, a döntéshozatalban, az oktatásban (a tankönyvekben), a nyelvhasználatban, az irodalomban (a kisebbségiben is), a mindennapokban (régen és ma), emigránsként, a sajtóban, vidéken (zárt közösségben). Az előadók rangos szakmai névsora: Habán Dana, Rácz Judit, Bolemant Lilla, Mrva Marianna, Kegyes Erika, Bárczi Zsófia, Jablonczay Tímea, Menyhért Anna, Lengyel Tünde, Barát Erzsébet, Bolemant Éva, Domonkos Lívia. A rendezvény zárszava csak megerősítette Tokár Géza és Petőcz Kálmán előző napi megnyitója kulcsfogalmait: legfőbb ideje, hogy a kisebbségben élő nők (és gyerekek) kérdésével átfogóan, szervezetten, programszerűen foglalkozzunk, minden részletre kiterjedően, annak tudatában, hogy ez közügy. Adj a nőnek mikrofont a kezébe, s nézd meg, mit csinál vele – jegyezte meg hozzám hajolva a mellettem ülő (történetesen férfi) hallgató. A pódiumon az előadó éppen ide-oda integetett a mikrofonnal, aszerint, hogy a beszéd hevében éppen mekkora mozdulatokra volt szüksége. Elképzeltem, mekkora mozdulatokkal kezelné ugyanezt a mikrofont például Hunčík Péter, s akkor még nem is a belehevülő Hunčíkot képzeltem el, hanem a higgadtat, visszafogottat. Különben azt se értettem, mért kell őt elképzelnem, mért nincs jelen, ő, az egyetlen férfibarátom, akivel annyit és oly szívesen beszélgetek nőkről és nőképekről. Szóval, kicsit el voltam anyátlanodva a barátom nélkül, s ezért, hogy így mondjam, nem rajzolódhatott ki teljesen tisztán a nőképem.