A rajzfilmek varázsa

Gyerekoromban alig vártam, hogy Anya vagy Apu odaüljön a kiságyam szélére és meséljen. Hófehérkéről és a hét törpikéről, Jancsiról és Juliskáról, az ezeregy éjszaka varázslatos országairól, felébresztve a kíváncsiságomat: mi van még az Operenciás-tengeren is túl? Egyik délután szüleim közölték az örömhírt: moziba megyünk! Zsúfolásig megtelt a szombathelyi nézőtér izgatott gyerekekkel és szülőkkel, már ismertük a hazudós Pinokkió történetét (azért vitt el a papa, mert állítólag én is hazudós voltam és kitaláltam dolgokat), de látni a megelevenedő kis fabábut, mégis óriási élményt jelentett. Walt Disney világhírű rajzfilmje mély hatást tett rám. Beleszerettem a moziba. Éppúgy, mint az anyám, aki gyerekkorában látta A megfagyott gyermek című némafilmet és mozifüggő lett, mint a világon szinte mindenki akkoriban.

Manapság sokan úgy vélik, hogy az írott mesék vagy a mesefilmek már elévültek, helyettük a valóságra kell felkészíteni a kicsiket. Nagy tévedés! Szerintem minden mesének van bölcs tanulsága. Jancsi és Juliska túljár a gonosz boszorka eszén. Nem kell megrémülni tőle – legyőzhetjük! Hüvelyk Matyi is képes megszégyeníteni, nevetségessé tenni az óriást. Erre is van egy közmondásunk: többet ésszel, mint erővel! Amikor megfilmesítették Fazekas Mihály Lúdas Matyi című költeményét (Soós Imrével a főszerepben), Nádasdy Kálmán és Ranódy László 1950-ben bemutatott adaptációja hatalmas sikert aratott a felnőttek körében is. Mi ez, ha nem valóság? Mindig voltak és lesznek basáskodó, dölyfös dúsgazdagok és kizsákmányolt koldusszegények, épp ezért maradnak örökzöldek a nevelő mesekönyvek meg az animációs gyerekfilmek.

Álomból valóság

Gyerekként imádtam Az Ezeregyéjszaka meséit. Számomra akkor álom volt. És megvalósult. Ifjú házasok voltunk a férjemmel, vasfüggönnyel elzárva a Nyugattól, esélyünk sem volt átugrani a sógorokhoz, nemhogy Párizsba vagy Rómába. De Keletre szabad volt az út és olcsó. Férjem – tévérendezőként – nagyobb összegű jutalmat kapott az egyik filmjéért. Hurrá, menjünk Egyiptomba! Az egyik legelső utunk oda vezetett, egyből a fővárosba, a nyüzsgő-szmogos Kairóba! Ez volt a mi csodálatos nászutunk, ha úgy tetszik. (Később a Nők Lapjának is rengeteg utazásos anyagot írtam és hosszú ideig a MALÉV fedélzeti lapjának is dolgoztam.) Akkor még olyan volt az arab világ, mint a mesében. A bárokban hastáncosnők riszáltak, a kávézókban burnuszos pasik szíták a nargilét – a vízipipát –, az utcákon dézsákban árusították a jeges üdítőt. Rákötve madzaggal két pohár. Abból ihatott mindenki, aki megszomjazott.

És minden szállodai szobához két inas járt. Két Ali baba. Az egyik már ott ült az ágyam tetején, amikor beléptem, és cigit kért tőlem. Ráztam a fejem: nincs. Vigyorogva lekászálódott az ágyról és benyúlt a szekrénybe, majd diadallal előhúzta a cigarettás dobozomat. Már mindent átnézett, de nem lopott. Akkor kirúgták volna az állásából, ha pedig ajándékba kapja a cigarettát, az teljesen rendjén való. Ha nem ismertem volna a mesékből a keleti világot, csalódtam volna. De én nagyon élveztem – 2010 körül még a szír fővárosba, Damaszkuszba is eljutottam!

Vadas Zsuzsa

(A szerző köszönetet mond Navarrai Mészáros Mártonnak a cikk létrejöttében nyújtott segítségéért.)

Dömötörtől Paddingtonig

Anyám nagy családjában az volt a szokás, hogy a nagyobb gyerekek kinőtt játékai, mesekönyvei, sporteszközei vándoroltak tovább a kisebbekhez. Így jutottam hozzá az akkor nagyon népszerű Dörmögő Dömötör utazása… című folytatásos mesekönyvsorozat köteteihez. Mackó uraság öltönyt viselt és az évszaknak megfelelő kalapot. Gyakran pipázott is. Nagyon hasonlított legidősebb nagybátyánkhoz.

Már véget ért az a század, amelyben születtem, s már negyed évszázad lefutott ebből az újból is. Április első felében, amikor már hónapok óta vetítik a mozik, mégis gyermeki lelkesedéssel néztem néztem a Paddington Peruban című angol animációs filmet. Csupa gyerek a plázamozi nézőtérén: három-négy évesek fiatal szülővel és néhány tizenéves lányka. Kalandfilm a javából, valóságos színészekkel (köztük egy sztárral, az egykori spanyol szívtipró Antonio Banderasszal), lélegzetet megállító latin-amerikai helyszínekkel, ahol Paddington, ez a mostanra brit állampolgárságot szerző, de valójában a mesés El Doradóból származó „dzsungelmedve” végre megtalálja népes családját és meghívja Londonba a rokonait. Izgalmas, szórakoztató, szerethető minden korosztálynak, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy az előző két Paddington-adaptáció (a 2014-es Paddington, majd a három évvel későbbi Paddington 2.) eredetibb és aranyosabb volt. Maga a táj színes-széles vásznon egyenesen lenyűgöző!

Peru nekem kimaradt, most mégis láthattam Dél-Amerika hatalmas folyóját: az Amazonast. Az életben is volt már hozzá szerencsém, igaz, nem itt, hanem Brazíliában. Kis hajón keltünk át rajta és hömpölygő folyamon vetődtünk el Minas Geraisba, ahol Cousteau kapitány, a világhírű természettudós felépítette – természetes anyagokból – az ökotelepét az esőerdőben. Itt minden fából készült, még a lombok közt fészkelő bungik is, ahol aludtunk. Szúnyogháló volt az ablakokon, de nem volt légkondi, sem vízmelegítős fürdőszoba.  Kint az erkélyen felszereltek egy víztartályt, ott letussolhattunk. Az érkezőket tarka arák fogadták és búcsúztatták, este a házi majom szórakozott velünk. Miután átjárókon lehetetett megközelíteni a bungikat, nem lehetett kiszámítani, merre leselkedik ránk a huncut majom. Mindig kiszemelt valakit és a nyakába ugrott. Krenner István karikaturista hátizsákjából kilopta a fürdőnadrágját. De távozásunkkor tánclépésben hozta vissza, s nagyokat röhögött.

Felejthetetlen élmény: a párizsi Disneyland

A párizsi Disneylandben – ha nem tévedek – akkor jutottam el, amikor az Európai Ifjúsági Fórum (YFJ) a tizenévesek fesztiváljára invitált. (A franciák Disneylandje 1992-ben nyitotta meg a kapuit. Akkor már Kaliforniában, Floridában és Tokióban is működött egy komplett Disney-város.) Igazi mesevilág volt: megelevenedtek a legszebb mesék szereplői, élükön Mickey egérrel és a párjával, Minnie egérrel. Ott minden nap a kicsikről és a nagyokról szól. A látogatóról. Egymást érik a különféle bemutatók, a fesztiválok. Amikor engem hívtak meg, egy sereg nemzetközi gyermekvendég tartott velünk. Mindenkit a Disneyland szállodáiban helyeztek el, ahol már a köszöntésünkkor átvehettük az emblémás öltözékünket: a pólókat (ezeket a mai napig hordom) és a csuklyás anorákot, meg egy táskát. Aztán belecsöppentünk egy végeláthatatlan felvonulásba. Elöl ment Mickey és Minnie egér, utánuk a gyerekei. Ennyi kis Disney-egérkét még életemben nem láttam. Még azt is megérhettem, hogy ez a tündéri Minnie felkért táncolni... Aztán következett a sorban Hófehérke, Hamupipőke, Pán Péter és a csudálatos Mary.

A mese mindenkinek szól. Gyerekeknek, felnőtteknek, vidámaknak, szomorúaknak. Jó visszaemlékezni az esti meséimre. A mackóimra. Felnőtt koromban is nagyon jól éreztem magamat gyerekek társaságában. Ők megérezték: szeretem őket. Az új Paddington-film után sokat gondolkozok azon, hogy a mesék gazdagítják a képzeletet, fejlesztik a szociális-érzelmi képességeket, segíthetnek a nyelvi készségek elsajátításában. Jó beléjük feledkezni, kikapcsolni és „gyermeknek” lenni. Valóságos élményt adnak, mint egy Disneylandben tett hétvége.