(Más) vagyok, mint a többi lány

Ahogy azt Jordan Theresa videóesszéjében összefoglalta: Amikor gyerekként a családtagok vagy barátok megkérdezik, hogy „ugye, szereted a rózsaszínt?”, vagy hogy „ki a kedvenc Disney-hercegnőd?”, nem azt mondod, hogy „ó, én inkább a kéket szeretem, és nem igazán nézek hercegnős meséket”, hanem egyenesen azt, hogy utálod őket. Azért alakul ki ilyen erős érzelmi reakció, mivel abban a hitben nőttünk fel, hogy lányként pont ezeket a dolgokat kell szeretnünk.

Innen már csak egy lépés, hogy a lány tinikorában nem hord rózsaszín ruhákat (még ha a szín tetszik is neki, szégyelli), nem hallgat „menő” fiúbandákat (mint amilyen például a One Direction vagy Justin Bieber voltak), és inkább kékre festi a haját, feketét hord, és belekezd valami sztereotipikusan „fiús” hobbiba, mint amilyen például a videójátékozás, majd azt mondja: „én nem vagyok olyan, mint a többi lány”. De akkor ki az a többi lány?

A történet ezután folytatódik: ahogy azt a tinifilmekben is láthatjuk, a kezdetben népszerűtlen lányba éppen azért szeret bele az iskola legmenőbb fiúja, mert a lány nem szőke, kék szemű és hord rózsaszínt, illetve nem olvas (!). A fiú is azt mondja neki: „pont azért tetszel, mert nem vagy olyan, mint a többi lány” – ami bár elsőre dicséretnek hangzik, valójában azt mondja ki, hogy az illető nemének rajta kívül az összes többi képviselője rossz. Azt viszont ilyenkor elfelejtjük, hogy ezek a karakterek a legtöbb esetben nagyon egyszerűek, és nagyjából öt jellemzővel le is tudjuk őket írni. Pedig a kék hajú, most már videójátékozó lány a valóságban egy sokkal összetettebb személyiség – csak ezt még nem tudja.

Éppen ezért elkezd fiúkkal barátkozni, mert „a lányokkal mindig csak gond van”, „nem jön ki velük, mert más”, és inkább érdeklik olyan hobbik, mint a fiúkat. Amint meglát egy videót a YouTube-on, amiben a nők öt törölközőt használnak, a férfiak pedig csak egyet, odakommenteli, hogy: „én nő vagyok, mégis csak egyet használok”, majd az ezer lájk után úgy érzi, ő valóban más, mint a többi nő (paradox módon pont ők lájkolták be). Az ilyen viselkedéssel az a legnagyobb gond, hogy minél többször mondják azt (a férfiak), hogy nem vagyunk olyanok, mint a többi nő, annál inkább nem is szeretnénk olyanok lenni. Hiszen a többi nő öt törölközőt használ, nem olvas, szereti a rózsaszínt, és ez mind szörnyű. Egy patriarchális társadalomban nőként a legkönnyebb életút az, ha ugyanazokat a normákat valljuk, mint a férfiak: hogy ma már nincs szükség feminizmusra, hiszen minden jogunk megvan, sőt; hogy a nők buták, bonyolultak és követhetetlenek (ellenben mi, akik nem vagyunk olyanok, mint a többi nő, inkább a férfiakhoz hasonlítunk, akik egyszerűen és logikusan gondolkodnak, és nem „reagálnak túl” mindent). Hiszen azáltal, hogy a férfiakkal azonosítjuk magunkat, úgy érezhetjük, hogy egy „elit körbe” kerültünk be, a magaslatról pedig könnyebb köpködni másokra (a többi nőre), akikről azt gondoljuk, hogy túl egyszerűek, de közben túl bonyolultak is. Ezt a szakirodalom internalizált nőgyűlöletnek nevezi, az illetőt pedig úgynevezett „engemválassz-lánynak”.

Az engemválassz-lányok valójában az ellenkező nem elismerését szeretnék elnyerni, azt szeretnék, hogy aranyosnak, de közben „menőnek” látsszanak, így mindent megtesznek azért, hogy a férfiak észrevegyék őket. Sokan azért kezdenek „fiús” hobbikba, hogy beépüljenek a társaságba, de valójában csak elveszítik az egyéniségüket azáltal, hogy a saját nemük ellenkezőjeként határozzák meg magukat. Mivel ez főleg a tiniket érinti, amint kikerülnek a középiskolából, valószínűleg identitáskrízissel fognak küzdeni, hiszen az „elit körben” nagyon kényelmes pozíciójuk volt, de valójában az öltözködéstől és sminkeléstől kezdve a hobbikon át mindent úgy választottak ki, hogy az a társaságnak tetsszen. Hozzátartozik, hogy ha egy másik lány is hasonlóan be szeretne illeszkedni a társaságba, az „eredeti” engemválassz-lány féltékeny lesz rá. Erről az egyén – csak úgy, mint az internalizált nőgyűlölet esetében – aligha tehet, hiszen csak elismerést szeretne, még olyan áron is, hogy feladja a saját személyiségét.

Az internalizált nőgyűlölet kizárólag az egyén viselkedésében mutatkozik meg, tehát amennyiben a fentieket gondoljuk (hogy a nőkkel mindig csak gond van, bezzeg a férfiak logikusan gondolkodnak és nem reagálják túl a dolgokat), ránk is igaz. A valóságban ugyanis a nőket nem lehet „sztereotipikusra” és „atipikusra” osztani, hiszen mindenkinek egyénisége van (nem úgy, mint szegény tinifilmes főhősünknek, aki olvas, tehát „más”). Fontos megjegyezni, hogy ha esetleg az olvasó magára ismert, ne aggódjon,  mert ez sem az ő hibája. Hiszen már gyermekkorunkban is azt láttuk, hogy a hercegnőket megmenti az erős férfi, így csak másodlagos szereplő a saját történetében. De legalább szép.  Nem csoda tehát, hogy nem akarunk másodrangúak lenni, és inkább azonosítjuk magunkat a másik nemmel, hiszen azt látjuk, hogy őket mindenhol elismerik. Viszont az is fontos, hogy ha ezt tudatosítjuk, akkor tegyünk is ellene, és ne szóljunk le más nőket, mert hiába szőke valaki, és hord rózsaszínt, valószínűleg ő is olvas. Mert más akar lenni, mint a többi nő. Vagy csak mert már nem akarja kékre festeni a haját.