Minden nap új lehetőség

„Tudok örülni az apró dolgoknak is”Dömötör Ede felvételeNegyven éve dolgozik a színházi szakmában – töretlen optimizmussal, mindig vidáman. Honnan ez a hatalmas életenergia?

Nem akármi, ha az ember szakmája egyben a hobbija is. Ez nem adatik meg mindenkinek. Nem tudnék szalagmunkát végezni, lehet, hogy bele is őrülnék. A színész szerencséje, hogy mindig mást csinálhat: nincs két egyforma előadás, nincs két egyforma szerep. Minden nap új lehetőségeket tartogat. Én olyan természet vagyok, hogy tudok örülni az apró dolgoknak is – és mindig van minek örülni. Épp tegnap mondta az egyik kolléga, hogy megjöttek a fecskék! Ma már én is láttam őket. Nekem ettől már jó a napom.

Ennyire fontos Önnek a természet?

Aki nem veszi észre a természetet maga körül, és nem él vele együtt, az nagyon szomorú ember lehet. Engem a természet tart életben, nem tudnék egész nap panelek között élni. Nagyon sok mélabús embert látok, aki csak könyököl a blokkház ablakában, de nem jut eszébe, hogy kimenjen a természetbe. Vágyódik rá, hisz nézi a galambokat és a fákat, de nem mozdul. Lejöttünk a fáról, de azóta is vágyunk vissza a közelébe. Ide tartozik két szomorú történet is. Ebből az öltözőből már ketten elmentek mellőlem: Holocsy Pista és Varga Tibi. Isten nyugtassa őket. Egyszer régen Varga Tibi hozott nekem egy szilvafát a kertembe. Amíg ő élt, a szilvafa alig nőtt pár centit, amikor meghalt, a fa őrült módon elkezdett nőni. Azóta már hatalmas... Amikor Pista ment el, aznap délelőtt – szélcsendben – egy vastag ág tört le a szilvafáról. Arról a fáról, amit vele együtt ültettünk. Nem vagyok babonás, de úgy gondolom, hogy mind a ketten elbúcsúztak tőlem.

Mit változott a színház, amióta a szakmában van?

Nagyon sokat változott. A múlt rendszerben megvoltak a politikának a maga elvárásai. És működött a cenzúra. A színészek sokkal jobban tudták volna végezni a munkájukat, ha nagyobb szabadságot kapnak. Azt kellett játszani, amit más akart, és úgy, ahogy más akarta. Meg volt kötve nem csak a színészek, de a rendezők keze is. Előfordult, hogy egy-egy darabból ki kellett húzni, vagy át kellett írni a bibliai idézeteket. A színészek nem tudták megmutatni a tehetségüket, nem tudtak lubickolni a szerepekben, mert néha borzalmasan rossz darabokat kellett eljátszani. Mára ez szerencsére megváltozott. A fiatalabb kollégáknak szerencséjük van, mert megmutathatják tehetségüket. Szinte lebegnek a színpadon. Most épp a Barabbás megy. A régi rendszerben elképzelhetetlen lett volna műsorra tűzni egy ilyen darabot.

Egyszóval jobb most színházban dolgozni.

Jobb, de gondok azért manapság is vannak. Ha egy igazgató májusig nem szervezi meg a következő évadot, akkor, úgymond, csak azt hozhat, amit kap. Komáromban, sajnos, ez volt a helyzet, mert a jelenlegi igazgató, Tóth Tibor, csak júniusban vette át a színházat. Reméljük, a jövő szezonban ez is gördülékenyebben fog menni. Bízunk Verebes Pistában is, nagy segítség lehet ő nekünk, hogy működni tudjunk. Jobban, erőteljesebben, ésszerűbben, emberibben.

Az elmúlt években kibontakozott egy ellentét az idősebb és fiatalabb generáció között. Mi erről a véleménye?

Szerintem ennek az ellentétnek nem volt semmi alapja. Volt, akinek az volt az érdeke, hogy megossza a társulatot. Nevet nem mondanék, hisz az illető már nem dolgozik itt, így nincs értelme a vádaskodásnak. A lényeg, hogy fölösleges egymás ellen uszítani a fiatalokat és az idősebbeket, nincs szükségünk a mű-konfliktusokra. Nincs borzasztóbb, mint amikor egy kolléga szomorúan jön be a színház bejáratán. Mióta Tóth Tibi az igazgató, nincsenek ilyen problémák, mert nem próbál megosztani bennünket, és tudja, hogyan kell beszélni a színészekkel, hisz ő maga is színész.

Az elmúlt negyven évben csak egy-két vendégszereplés erejéig távozott Komáromból. Minek köszönhető ez a színház-hűség?

Két alkalommal vendégszerepeltem Magyarországon, Békés megyében. Akkor a szolnokiak hívtak, hogy csatlakozzam a társulatukhoz. Azt mondtam, amit ma is mondok: ott – Szolnokon – nincs akkora szükség egy színészre, mint nálunk. Dráfi Matyival gyakran hangoztattuk, hogy itt kell maradni. Aki innen elmegy, az többnyire a pénzért megy el. Én őket is megértem, de mi lesz itt, ha mindenki elmegy? Amikor én a hatvanas évek elején elkezdem ezt a szakmát, akkor tényleg küldetés volt az, hogy eljuttassuk az emberekhez a magyar szót, a magyar kultúrát. A legkisebb falvakba is elvittük a Liliomfit és Az ember tragédiáját. Ma sajnos már nem jutunk el mindenhova. Azzal magyarázkodunk, hogy a darabjainkhoz nagy színpad kell, és nem férünk el a kis kultúrházakban, de az az igazság, hogy az emberek többségének már nem futja színházra. Reméljük, ez rövidesen megváltozik, és újra mindenki megengedheti magának, hogy a fizikai mellett a lelki táplálékot is magához vegye.