Milyen a kínai átlagcsalád?

Jóllehet Peking immár hétszáz éve a jelenleg egymilliárd-kétszázmillió lakosú Kína – vagy ahogyan az ország lakói hazájukat nevezik, a „Központi Birodalom” – fővárosa, mégsem sajátosan kínai jellegű város. Peking ugyanis kissé egyhangú, mondhatni, szürke település, bár műemlékei bizonyos tradicionális vonást kölcsönöznek neki. Jellegzetesen kínai hangulatú mindenekelőtt az ország legnépesebb városa, a mintegy 12 milliós megapolisz Sanghaj, amely Mexikóváros (Ciudad de México) után egyben a világ második legnépesebb városa is. Igaz ugyan, hogy az ország népességének csupán egy százaléka él itt, mégis itt állítják elő az ipari termékek 10 százalékát, a kiviteli cikkek egyharmadát, míg kikötője az ország legnagyobb forgalmát bonyolítja le. Ugyancsak átszeli a várost a hatalmas Huangho (Sárga-folyó), amely alig 28 kilométerre tőle torkollik az ország legnagyobb folyójába, a Jangcébe, s amely dzsunkalakóinak ezreivel bizony bámulatba ejti a látogatót. A város képéhez hozzátartozik a parkokban, utcákon, üzletekben s úgyszólván mindenütt szinte félelmetesen hullámzó tömeg. Főként kerékpáron közlekednek, mivel a riksák lényegében már eltűntek, s a gépkocsik száma még elenyészően csekély. Sanghaj az a hely, mely a legjobb keretet szolgáltatja a kínai ember, a család és környezetének megismeréséhez.

Idegenvezetőnk útban szálláshelyünk, a Béke Szálló felé mindjárt a lelkünkre köti, el ne mulasszuk megnézni a reggeli tornát. Egyébként a szállodában csillogó luszterek, rézfogantyúk és szeméttartók, süppedő szőnyegek, valamint a szobapincér szinte alázatos készsége mind-mind azt a benyomást keltik az emberben, talán nincs még egy ilyen ódon előkelőséget sugárzó szállodája a világnak. Megfogadván kísérőnk tanácsát, mindjárt másnap reggel elindulunk a Huangho partja felé, ahol a sétányt, az utakat és a szabad térségeket valósággal ellepik a nemzeti torna lágy mozdulatait követő testgyakorlók, az egészséges életmód hívei, hogy közösen végezzék hajnali testedzésüket. A tömeget karszalagos előtornászok irányítják, míg távolabb egy faágra akasztott tranzisztoros rádióból áradó zene szolgáltatja a ritmust. Bár magányos tornázók is akadnak, akik különleges gyakorlatokat végeznek, mint példának okáért az, aki két acélgolyót morzsol a tenyerében, vagy az egyik zugban az az ősz hajú matróna, aki hosszú tőrrel vív az unokájával a haditorna szabályai szerint.

Mindez rendkívül kedves színfoltja a városnak, mégis van benne valami szokatlan. Nevezetesen az, hogy jóllehet Kína „fiatal” ország, itt viszont az idősebb korosztályok vannak többségben. Talán mert a fiatalok ilyenkor munkába készülnek, egyébként pedig ők ott tornáznak. Erről a továbbiakban több munkahelyen is meggyőződhettünk, ahol bizony gyakorta kerülgetnünk kellett a délelőtti tornájukat végző dolgozókat.

Az öregeket viszont nem ám az utcafelelősök agitációja hozza ki a reggeli tornára, hanem a társadalomban megnövekedett részarányukkal növekvő önbecsülésük. Az életkörülmények javulásával, nevezetesen pedig az új gazdasági rendszer bevezetésével Kínában is emelkedik az átlagéletkor, ami jelenleg 70 év körül mozog, míg a 60 éven felüliek száma a kínai népességnek mintegy 11 százalékát teszi ki. Sanghajban pedig, ahol az életkörülmények az átlagosnál jobbak, még magasabb az idősek aránya.

Közben kiérünk a mintegy kilométernyi hosszú Csülu utcai piacra, a 154 sanghaji piac legnagyobbikára, ahol éppen elvonulóban van a főként ugyancsak idősebbekből álló bevándorlók első hulláma. Úgy látszik, azért olyan öregek is akadnak, akik inkább a reggeli sorban állásban edzik testüket. Mivel a város közel van a tengerhez, főleg halféléből nagy az árubőség, s a piac végén szorgos asszonykezek tisztítják a halat, ebből lesz aztán a konyhakész termék.

LAKÓTELEPI LAKÁSOK

Sanghajt napjainkban nem csupán, pontosabban nem elsősorban a régi városrészek jellemzik, hanem a város peremén egyre inkább szaporodó lakótelepek. Ellátogattunk az egyik Caojang Hszincun elnevezésű lakótelepre, ahová, áthaladva a Szucsou folyó egyik hídján, keresztezve a Hangcsou felé haladó vasútvonalat, rövidesen meg is érkezünk. A házak között kanyarogva egy földszintes épület előtt kötünk ki, ahol a lakónegyed utcairodája működik. Munkájuk megkönnyítése érdekében lakóbizottságok foglalkoznak a lakosság ügyes-bajos dolgaival, többek között egészségügyi feladatokat látnak el, és segítik a lakosságot vitás ügyeik elintézésében. Elsősorban a magányos öregekről, a katonai szolgálatot teljesítők családtagjairól való gondoskodás tartozik még feladataik közé, akiknél meghatározott időnként takarítást végzenek, bevásárolnak nekik, valamint az érdekelt üzletekkel kapcsolatot teremtenek számukra. Az utcairoda keretén belül működik még a közelben levő egészségügyi állomás, valamint a telefonszolgáltató központ helyisége is, mivel a legtöbb lakónak még nincs telefonja. Szerintük ez jobb megoldás, mint a nyilvános fülke, mivel itt mindig van ügyelet, a készülékek szem előtt vannak, s még véletlenül sem lehet őket megrongálni. (Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy amikor a hazai nyilvános telefonfülkék siralmas állapotára gondolok, bizony, nem is tartanám rossz ötletnek az említett módszer kipróbálását hazai körülmények között.)

Miután valamennyiünket érdekel, hogy is nézhet ki egy jellegzetes kínai lakótelepi otthon, idegenvezetőnk készségesen lehetővé teszi számunkra, hogy megtekintsünk egyet. ĺgy aztán bekopogtatunk a Si Csu-ti család lakásába, ahol az idős, nyugdíjas háziasszony nyit ajtót. Egyedül van otthon, férje, aki szintén nyugdíjas, valamilyen társadalmi munkát végez, fia és menye dolgozik, unokája pedig óvodában van. Ő maga éppen a kötést tette félre.

Meglehetősen kis előszobán át jutunk be a lakás belsejébe. Az előszobából nyílik a tágas, gáztűzhelyes konyha, benne egy mosogató és néhány szükséges bútor. Ugyancsak innen nyílik a mellékhelyiség, ahol a vécécsésze mellett kis csap áll ki a betonból, előtte pedig mosdótál. Ezekben a lakásokban fürdőszoba nincs, mivel az csak bizonyos „szint” fölött jár, sez a család, mint a kínai lakosság többsége, egyelőre még e „szint” alatt él. Az egyik szobában a fiatal házaspár lakik, amit a falon lógó európai jellegű esküvői kép is tanúsít, a vőlegény öltönyben, a menyasszony pedig fehérben „tündöklik”. Természetesen ebben a szobában található a gyerekágy is. Az egyetlen unoka a nemrég meghirdetett „egy család – egy gyerek” mozgalom tipikus példájának tűnik, ám kiderül, hogy az idős házaspárnak is csak egy gyermeke volt, s jóval a mozgalom kezdete előtt született. A másik szoba az öregeké, ezenkívül amolyan nappaliként is szolgál, mivel itt van az ülőgarnitúra, valamint a kis képernyős televízió is. Kiderül, hogy bizony nem is olyan régen vásárolták, bár anyagi helyzetüknél fogva korábban is megengedhették volna maguknak. Ám ha akkor tették volna, amikor a többi lakónak még nem volt készüléke, mind hozzájuk járt volna televíziózni. Ebből a helyiségből egy kis erkélyre lehet kijutni, ahol nyaranta étkezni szoktak. Összegezve a látottakat és hallottakat, a Si család kínai mércével mérve nem él rosszul, jóllehet a háziaszszony nem igazán elégedett a család életkörülményeivel. Gyorsan búcsúzunk, kintről petárdaropogás hallatszik. Kiderül, új házasokat köszöntenek, ám a fiatal pár éppen távozik, így az esküvői jelenetnek csak az utolsó mozzanatát sikerül elkapnunk. Az esküvői cukorkából, amelyet éppen osztogatnak, még kapunk, s így elégedetten távozunk a lakótelepről.