Milliókért a pokolba

# Sok fegyver, sok vér, és még több Elvis-imitátor. A gyorstalpaló „Hogyan legyünk Quentin Tarantino?” kurzus legújabb végzőse ezúttal a Király követőiről és pármillió piszkos dollárról készített akciófilmet.

Quentin Tarantino az 1997-es Jackie Brown óta az általa teremtett posztmodern erőszakfilm műfajának megújításán töri a fejét, mivel talán már ő is érzi, hogy a kilencvenes évek elején kialakított új képi megoldások és történetmesélési szabályok mára olcsó közhelyekké koptak. Az összegabalyított idősíkok alkalmazása pár év alatt szinte alapkövetelmény lett egy magára valamit is adó fiatal filmesnél, sőt ma már az olcsó tucatfilmek is a Ponyvaregény vagy a Kutyaszorítóban világát koppintják. Egyre gyakrabban tűnnek fel a mozivásznon piti gengszterek, amint az élet nagy kérdéseiről filozofálgatnak egy koszlott bárban vagy éppen a slozin, és egyre több rendező gondolja úgy, hogy a kiömlő belek és a felrobbanó autók látványa alá ellenpontként feltétlenül vidám diszkózenét, vagy mondjuk érzelmes, szerelmes dalt kell kevernie.

Hogy mást ne mondjunk, a Szex, hazugság, videót vagy éppen a Trafficot is elkövető Steven Sodenbergh a Mint a kámforral, valamint ráadásként a laposabb Ocean’s Elevennel adózott a Tarantino-érzésnek, míg például az Esőemberért Oscar-díjjal jutalmazott Barry Levinson Banditák címmel készítette el saját kis ponyvaregényét, az egyre rohamosabban kopaszodó Bruce Willis közreműködésével. A Tarantino-másolás tehát ma már nemcsak jövedelmező üzletág, hanem már-már művészet, ami a szigorú műfaji szabályok ellenére is teret ad az alkotó képzeletnek.

Állandó panelekből újat, sőt eredetit alkotni azonban nagyon nehéz, és ez a művelet nem is sikerülhet akármelyik hollywoodi jöttmentnek. Éppen ezért nem igazán meglepő, hogy Demian Lichtenstein, a sikeres videoklip-rendező első egész estés, nagy költségvetésű filmje, a Milliókért a pokolba, csak olcsó utánérzés, pedig a fiatal alkotó szemmel láthatóan tisztában van a stílus legfontosabb kliséivel. Van itt egy rakás méretes mordály, néhány véres leszámolás és sípoló lyukas tüdő, valamint egy izzadtan érzéki, de szemtelenül naiv nő, aki virágmintás szoknyácskájával és egyszerű érzelmeivel azonnal elcsavarja az egyhangú mészárlásokban megcsömörlött pszichopata rabló fejét. Természetesen nem hiányozhatnak a kultikusnak szánt karakterek sem, akik úgy megmondják a frankót, hogy azt még évek múlva is meg-, illetve felemlegetjük, ezért ifjú rendezőnk a világvégeváró ufóhívők vallásának, és a perverz fetisiszták gondolatvilágának különös keverékéből építkező Elvis-rajongói szubkultúrát rángatja a film díszletei elé.

A történet Las Vegasban, az Elvis-imitátorok szokásos évi kongreszszusán kezdődik, ahol öt Presley-hasonmás – köztük egy vastag pajeszos feka – a nagy kavarodást kihasználva megpróbálja kirabolni az egyik kaszinó páncéltermét. Az akció sikerül, de az afroelvis – királyhoz méltatlan körülmények között – elvérzik, és ezzel kezdetét veszi a nagy osztozkodás, amit leginkább olcsó átverések és feszes tempóban montírozott fegyveres összecsapások jellemeznek. A sztoriba még bejátszik egy szeretetre éhező nő és annak kleptomániás gyereke, akiket a kevésbé őrült bűnöző rögtön felkarol, persze csak azért, hogy majd a leginkább őrült jól elrabolhassa őket.

A Tarantino-atmoszférát a lecsúszott sztárok teszik teljessé, így az örök visszatérő Kevin Costner, az egyre ráncosabb Kurt Russell, vagy Ice-T, az amerikai szalonrapper, akinek összesen két mondata van a filmben, abból is egy a tömör, már-már böffenésszerű „Ja!”. A film fénypontja mégis Courtney Cox, a Jóbarátok Monicája, akiről nem csak az derül ki, hogy szeplős a válla, de azt is megtudhatjuk, hogy a rendmániás kispolgáron kívül más karakter megformálására is képes.

A Milliókért a pokolba sajnos csak a Tarantino-filmek kliséit vette át, a Ponyvaregény vagy a Kutyaszorítóban története mögött megbújó eszmeiséget azonban már nem. Az erőszak világában kibontakozó tiszta, emberi érzelmek, a vérben csúszó barátságok és szerelmek Tarantinónál még mély társadalomkritikát takartak, Lichtenstein, azonban már csak ócska látványelemnek használja mindezt. A Kevin Costner alakította gonosz őrült emberi oldalát is csak néhány elnagyolt jelenetből ismerhetjük meg, és csak onnan tudhatjuk, hogy tulajdonképpen legbelül jó, hogy érzelmes, szelíd dal szól, amikor szitává lövik, ilyen temetés pedig általában csak pozitív karakternek jár. A Tarantinót koppintó kliprendező tehát megpróbált a ponyva és a magas kultúra közötti keskeny pallón egyensúlyozni, de lepottyant, s így térdig gázol a gagyiban. (i)

(Milliókért a pokolba, színes feliratos amerikai akcióthriller, 125 perc, 2001)