Mennyit ér a ló, ha ember?

Foltos szerepében: Garas Dezső remekelSzlovák Judit felvételeA. A.Sztahovics. A „legenda” vele kezdődik. A moszkvai Művész Színház színészével, aki egy emberi sorsot megélt tarka lóról mesélt Lev Nyikolajevicsnak. ĺgy született meg a világirodalom egyik legszebb novellája, a Holsztomer, amelyet aztán – Egy ló története címmel – Georgij Tovsztonogov vitt színre 1977-ben, a leningrádi Gorkij Színházban.

Marton László, a Vígszínház igazgatója, Tovsztonogov vendégeként látta is az előadást Szentpéterváron. Hogy huszonvalahány év után mit őriz belőle az emlékezete?

„Tulajdonképpen az érzelmi hatására emlékszem az előadásnak, és az öreg paripát alakító Lebegyev arcára. Nekem ő Páger Antalra hasonlított. Fizikailag is, meg a színészetével is. Rendezőként különben abból tanultam a legtöbbet, hogy az akkor már idős Tovsztonogov, akinek nagyon sok harcot kellett megvívnia az életében, miképpen tudta belefogalmazni magát az előadásba. Számomra ez volt a legizgalmasabb az egészben.”

Magyarországon először 1978-ban Szolnokon mutatták be a darabot, majd 2001-ben Veszprémben. A vígszínházi előadáshoz csak egy álmatlan éjszaka kellett.

„Nem tudtam elaludni – meséli Marton László, a darab rendezője –, és levettem a polcról Tolsztoj novelláját. El is olvastam újra, és eszembe jutott Tovsztonogov, meg a közös sétánk Helsinkiben, ahogy ő, az idős mester és én, a fiatal rendező együtt rójuk a város utcáit. És mire a novella végére értem, már tudtam, hogy meg fogom nézni az anyagot. Fel is hívtam aztán Gálvölgyi Juditot, hogy szerezze meg és fordítsa le nekünk a darabot, hiszen mint kiderült, Szolnokon és Veszprémben is eléggé átdolgozva került színre. A mi előadásunk tehát az eredeti orosz példány alapján született úgy, hogy a próza, a zene és a mozgás egy újfajta szimbiózist alkot benne.”

Foltos, a történet hőse más, mint a többi ló. Nem tudja elfogadni a versenylovak között kialakult furcsa értékrendet. Tolsztoj „ajándékba kapta” ezt a szívet melengető történetet, s ahogy Szentkuthy Miklós írja: „Ebben az elöregedett, magános-bitang, foltos gebében minden magános költő, egyéni gondolkozó, üldözött néger és üldözött zsidó tragédiáját érzékelteti.” És hozzáteszi: „a legnagyobb részvéttel... pátosztól, érzelgéstől, otrombán szájbarágó allegorizálástól vagy művészietlen epésségtől távol.”

A novella alaptörténete szerint, amelyet az a bizonyos szentpétervári színész mesélt el Tolsztojnak, Szerpuhovszkij herceg egy nagy cári lóversenyen, ahol a legelőkelőbb telivérek futottak, annyira megdöbbent a hitvány lovak teljesítményén, hogy kifogta a trojkájából a sajátját, az öreg tarkát, és megnyerette vele a versenyt.

„Engem az ember érdekel a történetben. Az a két téma, amelyet az író megpendített. Az első az, hogy a mai világ mit tud kezdeni az öregekkel, a másik pedig: miképpen viszonyul a mássághoz. Tolsztoj ezt a két kérdést ötvözi eggyé ezen a csodálatos alakon keresztül, aki egy nagy képességű, telivér ló, csak foltos. És amikor a néző megismerkedik vele, már öreg is. A világ pedig még mindig tele van előítélettel. Nyolcvankilenc után, amikor hozzánk is elérkezetett végre a szabadság és a demokrácia, úgy képzeltük, megszabadulunk mindettől. Nem ez történt, sajnos. Az előítéletek továbbra is itt vannak, és talán erőteljesebben és nyíltabban, mint valaha. A másik kérdés pedig, amely újra és újra felvetődik: miért nem tud a modern világ megfelelő helyet találni az öregek számára? A megfelelő helyet úgy gondolom: a társadalmi hierarchiában. Milyen természetes a régi athéni demokráciában, hogy a tapasztalatukra és a bölcsességükre szükség van még akkor is, ha a testük már hanyatlik. Mai kiszorítottságuk rendkívül fájdalmas, érzelmileg felkavaró számomra, ésszel fel nem fogható. Magyarországnak minden egyes emberi tapasztalatra szüksége van, s mint kis országnak, ezen a téren, az öregek megbecsülésében is a saját útján kellene járnia.”

Turgenyev, miután Tolsztoj elmesélte neki a történetet, azt mondta: „Maga, Lev Nyikolajevics, előző életében biztosan ló volt...” Tolsztoj 1856-ban jegyezte fel naplójába, hogy kedve lenne megírni egy ló történetét, de csak harminc évvel később adta ki kezéből a Holsztomert. A vígszínházi előadás, ez a sajátos hangvételű, komoly, humánus értékeket hordozó, szívbemarkolóan szép produkció két és fél hónap alatt született. De voltak napok, amikor tizennégy-tizenöt órákat dolgozott a társulat, és a ménest megelevenítő Atlantis Színház.

„Nagyon sok energia van az előadásban, hiszen a dolgok mélyén valóban az volt a szándékunk, hogy semmi művi ne legyen benne. Már a felkészülés során tudtuk azt is, hogy itt nem lesz felvett zene, itt minden hang a szereplőktől jön. A háttér atmoszférája, a madarak, a rovarok hangja, az éjszaka neszei, minden. Az istálló pedig olyan, mint a csontváz, amelyet a darab végén megtalálnak. A díszletekhez olyan anyagra volt szükségünk, amelytől igaz és költői lesz az előadás. ĺgy jutottunk el ehhez a különös szalmához, amely mintegy összefoglaló anyaga lett az előadásnak, és az is természetessé vált, hogy itt a ló ember. Két pillér között kellett egyensúlyoznunk, és erről szólt a felkészülés is. Horgas Ádám koreográfussal és a dalszövegíró Sztevanovity Dusánnal is végig erre figyeltünk.”

Az előadás motorja, főszereplője Garas Dezső, aki eddig vendégként játszott a Vígszínházban (Bűn és bűnhődés, Merlin, Az öreg hölgy látogatása), a Lóval azonban tagként szerződött a társulathoz.

„Nagyon érdekes volt, ahogy ő teljes erővel a partnerünkké vált ebben a játékban, hogy miképpen kezdett el hinni ebben a munkában, holott ez a stílus, a szöveg, a zene és a mozgás e sajátos elegye akár ellenállást is kiválthatott volna belőle.”

Tolsztoj-darabot pályája során most rendezett először Marton László. Két korábbi alkotását, az Össztáncot és a Nórát a pozsonyi közönség is láthatta.

„Rólam köztudott, hogy nagyon szeretem az orosz darabokat. Amerikába vagy Kanadába, Angliába vagy ĺrországba általában orosz darabok rendezésére hívnak. Bár Dublinban, az ĺr Nemzeti Színházban most éppen Ibsen Vadkacsáját állítottam színpadra, a Lovat három társulat is kéri tőlem Amerikában. Még nem döntöttem, melyiknek mondok igent. A pozsonyi vendégszereplést mindig nagyon várom. Sokra tartom az ottani Nemzetit. Fontos, hogy mi ott jól szerepeljünk. Ez a személyes hiúságomnak is rengeteget jelent. A formális vendégjátékoknak amúgy sincs értelmük. Erős előadást kell mutatnunk, amely valamilyen módon ott marad a nézők tudatában. Egy vendégjáték tulajdonképpen jó ízű beszélgetés kell, hogy legyen. Valamit megosztunk arról, hogy mit gondolunk a színházról, a művészetről, a világról, és nem utolsósorban önmagunkról. Ha mindez sikerrel zárul, garancia van a folytatásra. A Vígszínház közönsége nagyon szereti ezt az előadást. Drukkolok, hogy Pozsonyban is értékesnek tartsák.