Mennyi poézis az ivás műveletében…

Hova enyészik a klasszikus műveltség? – rovom meg magamat jó előre, mert meg kell mondanom, Gárdonyiból megvan az Egri csillagok, A láthatatlan ember, az Ida regénye, de innentől nincs több referenciapont, nem tudhatom, mit is várhatnék A bor című opustól. Hacsak nem azt, hogy állítólag valami népszín?mű?szerűség, tehát nótázni biztos fognak benne, és lehet, hogy még a csizmaszár is megverettetik. Ismeretek hiányában a példamutatóan gazdaságosan beosztott (egysze?rűb?ben szólva: rövid) három felvonásból álló komáromi előadás jó felét komoly aggodalmak között töltöm. Ez a kisfiú meg fog halni, vagy a tüdőgyulladás viszi el, vagy a nehézfémmérgezés – hát így. Mert mit is gondolhatnék mást, amikor a szerencsétlen kisgyerek mezítláb, egy szál alsóban és atlétában futkározik, közben fáj a torka, az anyja meg a helyi kovácstól és autodidakta tehéndoktortól kér tanácsot, mivel kéne kúrálni. Ráadásul a gyengélkedés szigorú titok, apának egy szót se. Drámai szorongásom egyébként egészen a meghiúsult baromfimészárlás jelenetéig tart. Elvégre: ott és akkor, amikor két férfi képtelen elvágni egy csirkenyakat, gyereket sem fognak ravatalra fektetni...

Közben persze már jócskán folyik a címadó nedű, a bor, errefelé keresgélem az azonosulás lehetőségét. Újabb vallomás: nem megy könnyen. Egyfelől ugye bezavar a szociografikus olvasat – ha iszákos parasztokat látsz, gondolj a mindenkori falu mint a mindenkori nemzet megtartó közegének égető társadalmi-gazdasági problémáira. Másfelől pedig, az én generációm szalonalkoholizmusa gyakorlatilag polgári erénynek számít, ilyenkor mindenki kedves, őszinte, barátságos, és lelkesülten keresi a világmegoldó képletet. Persze azt is megengedem, hogy nemzedékem tagjai borgőzös állapotban azért otthon, négy fal közt olykor-olykor szintén eltángálják életük párját az első, kezükbe akadó léccel vagy egyéb eszközzel. De erre ilyenkor nem kell gondolni, amit a színházban látunk, mégis más. Az a messzi falu, a maga évszázados erkölcseivel, szokásaival, bölcsességeivel, amelyet ha nem zaklatnának civilizációs vívmányokkal – törvénnyel, válással, miegymással –, örök időkig elrendezné a dolgokat szépen a maga rendje szerint. Gárdonyi valószínűleg semmi többet nem akart, mint elmesélni egy szép népies történetet: az emberek (értsd: férfiak) isznak, mindig is így volt, mindig is így lesz; olykor kicsit megvadulnak és akkorát csapnak, amekkorát nem kellett volna, de azért még rendes emberek; és lám-lám, minő méltósággal, szinte rituális átszellemültséggel, mennyi poézissel végzik még az ivás műveletét is; amúgy meg: ami az úr áldásával egybeköttetett, az maradjon is egyben, egy kis dorbézolás nem a világ vége, boldogságot és megbocsátást az emberiségnek…

Ami innentől még van, csalás és ámítás – vagyis színház. A Bezerédi Zoltán rendezte előadásnak van egy jól kitapintható – jobb szó híján – „feminista” vonulata is. Minden férfi mögött, aki könnyen kapható egy-egy spontán szerveződő ivászatra, áll egy vaskemény asszony, aki negédes kutyuskámozással, pengeélesre szorított szájával fenntartott örökös lelkifurdalással vagy akár tettlegességgel is rövid pórázon tartja az urát. Értjük is, hogy ilyen helyzetben néha falkában, kalapjukkal a saját fejükön, férfias szórakozásokkal kell kiengedniük a fáradt gőzt. Bezerédi legnagyobb húzása viszont az a finom egyensúly, amit az előadás sikerült szakaszaiban a műfaj formáinak átértelmezésével és egyszersmind megtartásával ér el. Ha akarom, komolyan veszem, ha akarom, karikatúrát látok, de nem a kikacsintós fajtából, hanem abból a változatból, amelyik rezzenéstelen arccal veszi komolyan magát. A figurák egy-egy fegyelmezett stílparódiával is felérnek: Baracs Imre (Manases István) a búsuló juhász pózában, Szunyog Rozi (Holocsy Katalin) egy számmal hosszabb lábú csitrije, Eszter (Molnár Xénia) vérbő, fehérmájú szomszédasszonya egy-két emlékezetes pillanatképben mindenképpen megmarad. Ezenkívül fenntartás nélkül megeszek mindent, amit a koreográfus és a zenei vezető hozzátett ehhez az előadáshoz, a zenés részek – szaxofonnal, szakállal, borospoharakkal együtt – az előadás nagy poénjai, ajánlom mindenki figyelmébe. (A díszletet, jelmezt azért annyira nem komálom: az utóbbi még ráfogható arra, hogy szegény az eklézsia, a csilli-villi égők és diszkófények viszont az első rácsodálkozáson túl nem tettek hozzá a produkcióhoz.) Hogy úgy általában milyen is A bor? Köztes élményként tudnám jellemezni. A kreatív, innovatív megoldásokra épülő, vagy az életképeket rituálissá stilizáló jelenetek nagyot lendítenek az előadáson, de ami közöttük történik, nemegyszer álmosítóan ellaposodó benyomásként marad meg, ha megmarad.

(Gárdonyi Géza: A bor. Rendező: Bezerédi Zoltán m.v. Díszlet: Győri Gabriella m.v. Jelmez: Cselényi Nóra m.v. Koreográfia: Bodor Johanna m.v. Mozgás: Gyöngyösi Tamás m.v. Zenei vezető: Kovács Márton m.v. Dramaturg: Bezerédi Zoltán m.v. Főbb szerepekben: Manases István, Hajdú László Szabolcs, Holocsy Krisztina, Holocsy Katalin, Molnár Xénia, Bernáth Tamás, Varsányi Mari, Fabó Tibor és mások. A Komáromi Jókai Színház előadása)