Bogyó Noémi: Álom

Azt álmodtam, a folyóparton, a korhadt mólón ülök, a füzesnél, ahol a nád sávja kezdődik, ahol a vadkacsák költenek, ahova veled jártunk papírhajót úsztatni, fürödni, beszélgetni, bámulni a vizet, s ha ránk esteledett, a csillagokat. Néztem a távolodó fehér tornacipőmet, ahogy sodorja az ár, s te ott ültél mellettem.

Elrugaszkodom. Nincs semmi más, csak a csobbanás, a merülés, a karcsapások, a levegővétel, aztán újra a merülés, a zajos csend, amiben ott zsong az uszoda visszhangja. Semmi más nem létezik, csak az árnyékok a medence alján, az üvegfalon beáradó napfény, ami megcsillan a vízfelszínen, csak a csobbanások, loccsanások, a hangfoszlányok. Makacsul kizárok minden gondolatot, minden érzést, minden emléket.

Aztán mégis, minden makacs elhatározás ellenére, a negyedik hossznál elindul a mozi.

Látom magam, ahogy ott állok pizsamában az ablaknál és várlak. Borzas, kis tökmag, sámlin egyensúlyozva les ki a párkány felett és várja, hogy Vili bácsi hazahozzon benneteket a kórházból. Már hónapok óta erre a pillanatra várok. Százszor elképzeltem, milyen leszel, mivel fogunk együtt játszani, mire foglak megtanítani. A kanyarban feltűnik a sárga Škoda. Pizsamában szaladok le a lépcsőn, ki a ház elé. Alig várom, hogy lássalak. A várakozás öröme, izgalma ott dübörög a mellkasomban. Vili bácsi kiszáll, hogy kinyissa az ajtót. Emma néni karjában fehér csomag, benne fekete hajpamacs.
Látom magam, ahogy ott őrködöm a kiságyad felett. Hiába mondják, hogy most akár két órát is aludni fogsz. Látni akarom, ahogy kinyitod a szemed és rám mosolyogsz. Ásítasz, aprócska arcod nagy szájjá alakul át, majd grimasszá, apró fintorrá. Nem nyitod ki a szemed. Visszaalszol. Akkor tudatosul bennem, a mami igazat mondott, még sokat kell várnom arra, hogy meglássam a szemed, hogy együtt játsszunk, hogy bármire is megtanítsalak.

A következő hossznál bújócskázunk. Elbújsz az asztal alá, ott kucorogsz, arcodat a tenyeredbe szorítod, azt hiszed, ha nem látsz engem, én sem látlak téged. Járkálok a szobában, szólongatlak: Bori, hol vagy, hova bújtál? Benézek a kanapé alá, a szekrénybe, a függönyt is elhúzom. Kuncogsz az asztal alatt. Kimegyek az előszobába, onnan kiabálok: Bori, gyere elő, feladom, nyertél, nem talállak! Kacagva szaladsz elő a nappaliból.

Majd a homokozóban gubbasztok melletted. Nagyon büszke vagyok. Először vigyázom rád. Emma néni rám bízott, hogy gondodat viseljem; még lehozza a kis kalapodat, nehogy napszúrást kapj. Figyelem minden mozdulatodat, ahogy a kis lapátot markolod, s kanalazod a homokot a vödörbe. Tortát sütsz. Amikor megtelik a vödör, megpaskolod a homokkupacot, majd óvatosan kifordítod a vödör tartalmát. Százszorszépekkel díszíted a tortád tetejét. Halkan dúdolod: Katicsabogájka, száj a menyojszágba.

A leghátsó padban ülök az ablak alatt. Nem tudom, miről beszél a tanító néni, csak zümmögő, lágy hangját hallom. Egy veréb száll a párkányra. Magot tart a csőrében. Kiejti, felcsippenti, ide-oda ugrál vele. Már alig várom, hogy apa eljöjjön értem és hazamenjek hozzád. Egész idő alatt arra gondolok, hogy a beteg babákkal vársz rám. Egyedül kell ellátnod a kórházunkat. Mióta iskolába járok, minden felelősség rád szakadt. Ügyes ápolónő vagy. Tudod, milyen gyógyszer kell köhögés ellen, lázcsillapításra, torokfájásra. Már az eltört lábat is be tudod kötözni.

Leckét írok. Te ott térdepelsz az ágyon az íróasztalom mellett, lélegzet-visszafojtva nézed, ahogy rajzolom a betűket. Majd a kis füzetedbe próbálod leutánozni, amit csinálok. Sokkal ügyesebbek az ujjaid, mint az enyémek. Nem tudom, hogy csinálod, de szebben rajzolod a betűket. A kérdések árnyékokként suhannak át az arcodon. Telt szájacskádat vonallá préseli a vasakarat. Megígérted, nem fogsz zavarni. Befejezem a díszítősort. Mielőtt becsukom a füzetet, elmagyarázom, hogy ez az alma betűje. Nagyon okos vagy, mindent megjegyzel, mindenre emlékszel. Pár hónap múlva együtt olvassuk a Zengő ábécét.

Ma nagy nap van, először megyünk együtt iskolába. Nagy felelősség, hogy a gondjaimra bíztak. Fogom a kezed. Mesélsz nekem Kati tanító néniről, akinek arany haja van, mint az angyaloknak, és mindig mosolyog, Liliről, aki belekotyog az órába, Lacikáról, aki a szünetekben elcseni Panni tollát, mert tetszik neki a vitorláshajó, ami benne úszik. Fél füllel hallgatlak, közben arra gondolok, nehogy valami bajod essen. Nehogy gödörbe lépj, s kibicsakoljon a lábad, meg ne botolj a járdaszegélyben. A zebránál görcsösen szorítom a kezed, nehogy kiugorj a felénk dübörgő motor elé. Felszisszensz. Fékcsikorgás. A motoros megáll a zebra előtt. Fellélegzem.

Látlak langaléta kiskamaszként. Hirtelen nőttél meg, mint én. Mindketten nyakiglábak vagyunk, mintha testvérek lennénk. Te már nyurga langaléta, én még nyurga langaléta. A nagyszünetben megvárlak a gesztenyefa alatt. Nem érdekel, hogy kicsúfolnak minket: Két szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig összevesznek. Téged sem érdekel. Dacosan hátradobod a copfod és kinyújtod rájuk a nyelvedet.

Kicsengetnek. Nagyszünet. Hiába várlak a gesztenyefa alatt. Átkutatom az iskolaudvar minden rejtekhelyét. Az tornateremnél guggolsz a bokor mögött a kerítés mellett. Gombolyaggá vagy tekeredve, rázkódik a hátad. A válladra teszem a kezem, rám nézel. Vörös a szemed, maszatos az arcod a sírástól. Nem értem, mit mondasz, csak hüppög kifelé belőled a bánat. Nagy nehezen összerakom, hogy Oliver azt mondta, már nem szeret. Összeszorítom az öklöm. Oliver a kispályán rúgja a srácokkal a labdát. Odahívom magamhoz. Egy fejjel alacsonyabb nálam. Az öklöm az orrán csattan. Ijedten, értetlenül néz rám. Vér csordul az orrából. Elmenőbe, még hátra szólok, hogy mindenki hallja: Kopj le a Boriról! Megrovással megyek haza. Veri a kisebbeket.

Látom magunkat, amint ülünk a folyóparton a korhadt mólón, meztelen lábunkat a vízbe lógatjuk. A vonatról mindig ide jövök hozzád, te meg itt vársz engem. Szeretek egyetemre járni, csak azt nem szeretem, hogy ritkán látlak. Egyre ritkábban azóta, hogy hétvégeken a haverokkal a sziklákat másszuk. Morcos vagy, neheztelsz rám, hogy a múl hétvégen sem hozzád jöttem, hanem a Tátrába.
– Miért nem viszel magaddal? Veled akarok menni.
– Nem vihetlek, veszélyes a sziklamászás.
– És neked nem veszélyes?
– Nekem is az.
– Akkor?
– Nincs akkor.
Harag villan a szemedben. Felkapod az összecsavart zoknimat és meglóbálod.
– Elviszel?
– Nem – rázom a fejem.
A zokni labdaként repül a folyóba, s már nyúlsz is a tornacipőm után. Lendíted a karod.
– Elviszel?
Tudom, ha azt mondom, nem, akkor a tornacipőm is repül. Arra gondolok, úgysem fognak elengedni a szüleid, hát rád hagyom: Ha elengednek, elviszlek.

Látlak a vonaton, velem szemben ülsz. Az izgalomtól nem férsz a bőrödbe, be nem áll a szád. A Tátrába megyünk. Hallom a hangod, csilingel a boldogságtól, miközben arról lelkendezel, hogy a Dolomitokba mentek Alexszel mászni. Nem invitálsz, nem mondod, hogy kapcsolódjam hozzátok. Már csak évente párszor találkozunk. Egyre ritkábban írsz rám, egyre ritkábban hívlak.

Ha ébren vagyok, hallom a sikolyod, sziklapadkán a csattanást.

Álmomban a folyóparton, a korhadt mólón ülök, a füzesnél, ahol a nád sávja kezdődik, ahol a vadkacsák költenek, ahova veled jártunk papírhajókat úsztatni, fürödni, beszélgetni, vagy csak bámulni a vizet, s ha ránk esteledett, a csillagokat. Nézem a távolodó fehér tornacipőmet, ahogy sodorja az ár, s te ott ülsz mellettem.