Megnyílt az új nemzeti színház

A főbejárat előtti tér meglepően hangulatosSITA-felvételekDe ezen nincs mit csodálkozni, így van ez minden új, domináns épülettel. A forgatókönyv mindig azonos: először ellenzik, támadják, aztán megszokják, végül megszeretik, és büszkélkednek vele. A Szlovák Nemzeti Színház új épületének elfogadását ráadásul a rendszerváltás is nehezítette: az emberek hajlamosak voltak úgy tekinteni rá, mint a régi rendszer uraira jellemző megalománia megtestesülésére, már csak azért is, mert szellemi atyja a rendszer ideológusa, Vasil Biľak volt, 1959-ben mint oktatásügyi és kulturális megbízott elsőként ő jött az új nemzeti színház gondolatával. De míg a szocializmus alatt az ellenző vélemények nem kaphattak volna teret, az elmúlt években főleg ezek nyertek publicitást. És mint ilyenkor szokásos, kevés volt a szakmai megalapozottságú érvelés, annál több az indulat és az előítélet.

Hogy valóban kinőtte-e a régi épületeit a Szlovák Nemzeti Színház három együttese, a drámai, az opera és a balett, azt csak a jövő mutatja meg. A számadatok tükrében úgy tűnik, hogy csak az együttesek nőtték ki, nem maga a város. Erre látszik utalni az a tény, hogy az opera- és balettelőadások színhelyéül szolgáló terem nézőtere 901 férőhelyes. Ami annyit jelent, hogy pár hely híján azonos az 1886-ban megnyitott régi épület eredeti kapacitásával, amelyet aztán csaknem 300-zal csökkentettek a hatvanas években végrehajtott rekonstrukció során. Persze, vethetjük ellen, a múlt század fordulóján még alig volt egyéb szórakozási lehetőség, mint a színház, kellett az ezer férőhely, ma viszont már más a helyzet. Erre viszont az lehetne az ellenérv, hogy 1886 óta Pozsony lakosságának száma vagy hatszorosára duzzadt. Ez igaz, de ma is csak az utazási irodák toborozta osztrák kultúrturistáknak köszönhetően telik meg rendszeresen a nézőtér az opera- és balettelőadásokon – lehetne tovább argumentálni. Hogy így lesz-e ezután is, ez is a jövő titka. Mindenesetre megjósolható, hogy az új színház az első évadjaiban teltházakat fog vonzani, mert mindenki látni akarja a sok vitát kavaró épületet, „a szlovák művészet katedrálisát”, ahogy a népszerű színésznő, Mária Kráľovičová nevezte. Tulajdonképpen egy régi épületet veszünk át - nyilatkozta a minap Silvia Hroncová, a Szlovák Nemzeti Színház főigazgatója. Igazat mondott, hisz még 1979-ben írták ki az épületre a pályázatot, amelyet 1980-ban értékeltek ki: a beérkezett 53 közül a legjobbnak Peter Bauer, Martin Kusý és Pavol Paňák közös tervét ítélték. 1984-ben kezdték meg az előkészítő munkálatokat, az építkezést pedig 1986-ban. Huszonegy év telt el azóta, és néhány műszaki megoldás felett eljárt az idő. A hibákat (például a rossz forgószínpadot) most, menet közben, de főleg a nyári szünetben kell helyrehozni.

Külsejét tekintve az új épület korántsem idéz katedrálist, inkább irodaházat, de a főbejárat előtti tér meglepően hangulatos. Szombaton itt zajlott a megnyitó a meghívottak és kíváncsiskodók hatalmas tömege előtt. Az Eva Jaczová Tánckonzervatórium leendő táncosai fekete mezben, kezükben égő fáklyával, mozdulatlanul állták végig, a hófehérbe öltözött, élőképeket alkotó lánynövendékek úgyszintén. Miután Ivan Gašparovič köztársasági elnök elvágta a kifeszített szalagot, Richard Strauss szimfonikus költeménye, az Also sprach Zarathustra hátborzongatóan felemelő kezdő taktusaira lehullt a bejáratot eltakaró fekete lepel. A bejárat fölötti erkélyen három, a velencei karneválok álarcosait idéző, mozdulatlan alak vált láthatóvá, köpenyükön „opera”, „színjátszás” és „balett” felirattal. A meglepetések ezzel még nem értek véget, gongütésre hirtelen magasba szökkent a víz a tér közepén álló szökőkútból, Peter Rollernak a környezetbe harmonikusan illeszkedő alkotásából.

A betóduló közönség most már birtokba vehette az épületet. A túl steril, hideg földszint után az emeleti foyer-k kifejezetten emberléptékűek, kellemes benyomást keltenek. A „légkör-barátságosító” hatást fokozza a vörös szőnyeg, ez a szín dominál a tágas nézőtéren is, ahol vörösek a zsöllyék. Páholyok nincsenek, még elnöki páholy sincs, így a köztársasági elnöknek az ötödik sorból, a körülötte ülőket felugráltatva kellett kikászálódnia, hogy elmondja ünnepi színházköszöntőjét. Előzőleg még be is kellett vonulnia, ami kissé kínosra sikeredett. Bejött a zenekar, befutott a dirigens, Rastislav Štúr is, de nem fordult a zenekar felé, hanem arccal a közönségnek megállt, és barátságosan mosolygott. ĺgy mosolygott hosszú percekig, míg végre bejött Silvia Hroncová főigazgató és Marek Maďarič kultuszminiszter. Most már hárman álltak és mosolyogtak a feszült csöndben. Végre egy határozott bariton beleszólt a hangosbeszélőbe: „Hölgyeim és uraim, megérkezett Ivan Gašparovič államelnök úr és neje”. Fanfáros bevonulás, a közönség feláll, taps, elnöki nyomulás az ötödik sor közepére. Lehet, hogy a páholy kevésbé demokratikus, de elegánsabb.

„Az állam ajándéka a nemzetnek, vagyis a nemzet ajándéka önmagának” parafrazálta a prágai nemzeti építésekor elterjedt „Národ sobě” jelszót beszédében a köztársasági elnök. Hroncová és Maďarič a nemzeti színház nemzetet összetartó erejét hangsúlyozták, kifejezve azt a kívánságukat, hogy nemzeti és egyben európai szellemiséget képviseljen. A régi nagy neveket és az új énekes generáció képviselőit felvonultató gálakoncert most is Smetana Hubičkájának nyitányával kezdődött, mint 1920-ban, a Szlovák Nemzeti Színház Hviezdoslav téri épületének megnyitó ünnepségén. A műfaj klasszikusai mellett képviselve volt a szlovák nemzeti opera is Suchoň Örvényének és Svätoplukjának egy-egy részletével. Ami bántóan hiányzott, az Ján Cikker zenéje volt, hisz ez a kiváló komponista rengeteget tett a szlovák operáért. Sajnálatos, hogy a balett nem kapott szerepet a gálaesten, elvégre a terem operák és balettek bemutatására egyaránt szolgál.

Silvia Hroncová főigazgató zárómondatában azt kívánta, szeressék meg az emberek a minőségi művészi teljesítményeknek teret biztosító új színházat. ĺgy legyen.