Más hangulatban, más kínálattal

Ilyen alkalmakkor általában az egzotikumot pályázom meg, de itt-ott azért más is becsúszik. Mint ezúttal is megtörtént. Például Roman Polanski „slágerét”, a Twist Olivért nem tudtam kihagyni – olyan reklámkampánnyal indították, annyit cikkeztek, beszéltek róla, nem akartam elmulasztani a lehetőséget, hogy még jóval a hazai forgalmazása előtt megnézhessem. Meg is bántam. Választhattam volna helyette mást, és akkor se veszítettem volna sokat, ha egyáltalán nem látom később sem: mivel minden jó a filmben és a film mégsem jó. Jók a színészi alakítások, elfogadhatóan hitelesek a korabeli helyszínek, a korabeli London, korhűnek hat a korabeli divat, ügyesen szabott-varrott a kosztümtervező, a historikus atmoszférába belevonzanak a hangulatkeltő felvételek... Nézem, nézem, és erőlködöm, hogy kezdjen már valahol érdekelni, csak egy icipicit tetszeni... Irtóra sajnálom ezt a helyeske, hatalmas lelkű, csöppnyi árvagyereket, mert olyan aranyos és annyian bántják, meg annyian kihasználják, ám ezt e nélkül a film nélkül is tudtam, ismerem a sztorit – ahogy mondani szokás – kívülről-belülről. Unom, a nagy mester filmjét unom, hiszen nem mond újat, s valahogy nagyon lassan pergeti a régit is. ĺgy lehettek ezzel a középiskolások, nem tudom, honnan jöttek, de volt belőlük vagy három osztálynyi a teremben, s egy darabig még csak nem is pisszentek, de aztán beindult a susmus, mivel a film valahogy nem.

Aztán meg úgy döntöttem, egzotikum ide, egzotikum oda, a német filmet nem hagyhatom ki. Mivelhogy az utóbbi időben beleerősítettek a német alkotók, s nagyon feljöttek az élbolyba: el kell mélyülni az új német filmes valóságban. Végül is rádöbbentem, egzotikumot mégiscsak kapok Fatih Akin Fallal szemben című német-török filmjével, hiszen ő Németországban ugyanaz, mint Ferzan Ozpetek Olaszországban. Fatih Akin is a török bevándorlók sorsával foglalkozik – s még keményebben, súlyosabban, mint Ozpetek. A személyes lezüllésről, a vadállattá válásról és a felemelkedésről szóló megrázó filmjének mottója: „az élet befejezhető anélkül, hogy öngyilkosságot kövess el”. Befejezhető még Hamburgban török gyökerekkel élő német állampolgárként is, még akkor is – ahogy Akin megmutatja –, ha az otthonról hozott kultúrával, hagyományokkal nem könnyű az idegen környezetben létezni. A mai fiatalok rebellis magatartásáról, egyfajta „új nagy generáció” kapitalistaellenes magatartásáról szól Hans Weingartner német-osztrák koprodukcióban készült Edukators című munkája – erről bővebben majd később, hiszen a napokban mutatják be a hazai mozik.

A következő német filmre, a Mezítlábas szerelem című vígjátékra Til Schweiger vonzott be: kíváncsi voltam, hogy ez a pár évvel ezelőtt ígéretesen indult német színész – akinek karrierje egy kicsit kicsorbult Hollywoodban, legalábbis nem úgy alakult, ahogy talán ő elképzelte – milyen rendezőként. A Mezítlábas szerelemnek ugyanis nemcsak főszereplője, hanem rendezője is. Ám igen „mezítlábasra” sikerült ez a produkció, amolyan hollywoodira hajazó hiteltelen komédia, tele sablonokkal és hatásvadász eszközökkel, vajmi kevés eredeti ötlettel.

Jean-Pierre Dardenne és Luc Dardenne mozgóképére, a L’ Enfant-ra nemcsak azért ültem be, mert kíváncsi voltam, manapság mire adnak Arany Pálmát Cannes-ban, hanem azért is, mert az egyik előző pozsonyi fesztiválon láttam A fiú című munkájukat, amely az emberi érzelmek olyan mélyelemzése, hogy hatása alól sokáig nem lehet szabadulni. A L’ Enfant még szúrósabb-kapaszkodóbb lelki bogáncsként kavargatja az érzelmeket. A teljes kiúttalanságról, a lét legmélyén tengődő egzisztenciáról, arról a pontról szól, amikor a hajléktalan ifjú apa, mivel pénzre van szüksége, érzéketlenül eladja pár napja született gyermekét, mondván, majd csinálunk másikat. A film százperces szorongás.