Margitka, Margó...

MIKLÓSI PÉTER

A színésszel/színésznővel azonban másként vagyunk. Ők a személyiségük igézetével hatnak ránk: saját énjüket adják sokféle alakban. Amit más művészeti ágakban tollal, ecsettel, vésővel, hangokkal, azt egy jó színész/nő személyiségének szuggesztivitásával teremti meg. Jelmezeket ölt magára, sminket ken az arcára, tekintetét haragosra, derűsre alakítja, dühöng vagy szelíden beszél, sántít, botladozik vagy éppenséggel délcegen jár, sír vagy nevet, és ha szerepe úgy kívánja, meg is hal a színpadon. A színész ezért különös teremtés. Mi pedig úgy fogadjuk el tőle mindezt, hogy vele érzünk minden pillanatban. Ha jól, hitelesen játszik, titokzatos magnetizmusával a bűvkörébe tud vonni bennünket. Ez a színészet titka. A publikum erre a varázsütésre vár, valakire, aki belép a rivaldafénybe és elbűvöl bennünket.

Lőrincz Margit ilyen színésznő. S bár 80 éves, nem írom ide, hogy volt. Mert ma is az. És minden, ami ehhez fontos, az pályájának elmúlt hatvan évében ebből a személyiségéből fakadó tehetségből, a közönséget meggyőző lényéből következett. Ezért nagy kár, hogy a színháza mostanában jobbára csak beugrásokra kéri fel.

Ám ne csak komáromi játékszínünk „tartozásán” füstölögjek, hanem szélesebb körű adósságainkon is. Ezért hát nem ünneprontásként említem itt, e rendhagyó „gratula” keretében, hogy miért is kellene Margitkának az egykori komáromi Magyar Területi Színház megalakulásának részleteiről, körülményeiről az elbeszélt történelem, az oral history műfajában vallania. Hogy miért kellene Margónak eddigi színészi pályája hatvan évéről sokszor, sok helyütt, sokaknak minél többet elmondania. Hogy miért kellene Lőrincz Margitnak, az egykori MATESZ, a mai Komáromi Jókai Színház Örökös Tagjának és a szlovákiai magyar hivatásos színjátszás képviselőjének több évtizedes reminiszcenciáit majdan úgy hagynia örökül az utókorra, hogy azokat az idő színes nyomataként raktározza az emlékezet.

Nos, azért, mert sok évtizedes pályája során rengeteg fontos és összegzésre érdemes tanulságot halmozott föl. De azért is, mert egyéniségének titka csupán hosszabb személyes beszélgetések alatt bogozható ki, hiszen a színész személyisége – kiváltképp színpadi szerepeinek tucatjai után – mindenkinek mást és mást jelent. Viszont tény: anno Margitka, később Margó, majd Lőrincz Margit, komáromi játékszínünk Örökös Tagja tehetségének elsődleges bizonyságaként még a múlt század ötvenes éveinek legelején – némiképp öntudatlanul – megalkotta önmaga varázsát; és amit a múló idő csak tovább csiszolt. Joggal leszögezhető hát, hogy Lőrincz Margit és több színésztársának a neve, sorsa az egykori MATESZ megalapítását jelző 1952 októbere óta eltelt évtizedek folyamán a szlovákiai magyar hivatásos színjátszás szimbólumává vált. Éppen ezért kell(ene) mielőbb s minél teljesebben beszélnie például arról, hogy mi volt az, ami sok nehézség, gáncs és emberi-művészi küzdelem árán a pályán tartotta; mi volt az, ami őt és társait nem engedte szabadulni a színpadi játék szenvedélyétől? Hogy annak idején, a művészet hirtelen tákolt hazai magyar szentélyében sohasem érezték-e úgy, hogy csak a kisebbségi kultúra ápolása kirakatának, a népi demokrácia kalpagjára kitűzendő bokrétának kellettek? Pályáján mit jelentett az, hogy akkoriban a főiskola csak azoknak adatott meg, akik a színházalapítókat követő második hullámban, tehát már a hatvanas évek derekán lettek a MATESZ tagjai? Hogy egyáltalában tudatosítja-e: színésznőként úgy őstehetség, ahogy az újságírásban Pulitzer, írókként Mark Twain vagy Hemingway...

És vajon mi a nyitja annak, hogy színészként valaki életének közvetlen élményeiből tudott, tud meríteni? Nem sorolom tovább a kézenfekvő és izgalmas kérdések sorát, hiszen talán ennyiből is kitetszik, hogy az ő életének értelme a színház. Mindmáig.

Margitka, Isten éltessen! Margó, sok-sok derűt és még több egészséget! Lőrincz Margitnak, a Jókai Színház Örökös Tagjának pedig nyolcvanévesen is újabb szerepeket!