Mára megszerette Pozsonyt, mostantól a 10 is ide köti

„Nem mi választunk szenvedélyt, hanem a szenvedélyünk választ minket, nekünk csak meg kell hallani a hívását” – mondja a darabbeli Anyaként, aki kisegítő iskolába adta a fiát, és elköltözött egy másik városba.

Nem először játszik szlovák nyelvű előadásban Bandor Éva, és Székely Csaba írói világa sem ismeretlen számára. A Bányavirág Irmájáért a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján a legjobb női alakítás díját kapta.

Színészi pályájának kiindulópontja Pozsony. 1996-ban végzett a főiskolán, és most itt játszik egy jeles erdélyi drámaíró darabjában kiváló magyar és szlovák kollégák társaságában. Érez valamiféle nosztalgiát az itt töltött évek és a város iránt?

Főiskolásként nem nagyon kötődtem a városhoz. Nem sok örömet találtam abban, hogy Kéménd és Zselíz után a fővárosba kerültem. Annak ellenére sem, hogy elég nagy szerelmet éltem meg akkoriban. Tősgyökeres pozsonyi volt a barátom, mégsem került közelebb a szívemhez a város. Mindig volt valami, amit fontosabbnak találtam. Lekötött a főiskola, lefoglaltak a vizsgák, a diplomamunka, és azt kell hogy mondjam, az a Pozsony nem a mostani Pozsony volt.

A mából nézve miben látja másnak az akkorit?

Politikailag, Mečiar révén eléggé magyarellenes volt a közhangulat. Nem is volt olyan sok turista a városban. A Ventur utca is máshogy festett a főiskola környékén. Mára teljesen megváltozott az óváros. Tele van teraszos kávézókkal, éttermekkel, üzletekkel. Számomra is furcsa, hogy annak idején úgy hagytam el a várost, mintha becsaptam volna magam mögött egy ajtót.

Annyira megviselte a főiskolán eltöltött négy év, hogy még csak hajszálgyökereket sem tudott ereszteni a városban?

Talán azért nem, mert túlságosan rágörcsöltem az iskolára. Úgy zártam le ezeket az éveket, azzal az érzéssel, hogy én itt nem szeretnék élni, de még dolgozni sem. Örültem, hogy vége. A Nemzeti Színházban voltam gyakorlaton, de azt sem éltem meg valami jól. A főpróbahéten csöppentem bele Canetti Esküvő című groteszk darabjába, amelyet Vladimír Strnisko rendezett. Visszaadta a néma lány szerepét az egyik színésznő, és felkértek, hogy felváltva játsszuk Tóbiás Szidivel. De a következő darabban, egy mesejátékban már nem éreztem jól magam. Az egyik kollégám folyamatosan ugratott a szlovák kiejtésem miatt. Harmadéves voltam a főiskolán. Molnár Ferenc Liliomára készült a komáromi színház. Mokos Attila volt akkor a művészeti vezető, és felkínálta Marika szerepét. Megbeszéltem a rendezővel a Nemzetiben, hogy szeretnék kiszállni a darabból, mert várnak Komáromban. Elengedett, és én boldogan mentem. Nem is akartam visszajönni soha Pozsonyba.

Aztán évek múlva mégis visszajött. Pozsony közben kinőtte a régi énjét, megszépült, a hangulata is megváltozott, az egykori pályakezdőből pedig érett színésznő lett, akit a szlovák filmesek is felfedeztek. Hogyan élte meg ezt a kettős változást?

Akkor kezdtem el igazán turistáskodni a városban, amikor három évvel ezelőtt meghívtak az Ifjú Szivek Táncszínházba A tanárnő címszerepére. Hirtelen megtetszett az óváros. Hozzáteszem: tavasz volt. A hely szempontjából nagyon jó évszak. Élni kezdett a város. Megszólalt bennem egy hang, hogy Jézusom, de jó itt! Azóta mindig örömmel jövök. Most a 10 próbaideje alatt is kellemes heteket, hónapokat töltöttem itt. Sétálgattam, fagyiztam, szabad estéimen színházba mentem. Csodás épületeket, helyes kis utcákat fedeztem fel, apró részletek ragadtak meg bennem. Valósággal beszippantott a város hangulata. Rádöbbentem, hogy vannak emberek, kollégák, munkatársak, akik Pozsonyhoz kötnek. Pár nappal ezelőtt is, amikor Tereza Nvotová új filmjének utószinkronja miatt mentem a stúdióba, csak úgy kapkodtam a fejem, hogy hány helyen forgattam már, és bizony ezek a munkák szerettették meg velem a várost. Színinövendékként szinte buborékban éltem, szemellenzővel jártam a főiskola és a kollégium között. Nem figyeltem semmire, ami előtt elmentem.

Pár nappal azután, hogy Krasznahorkai László a Torinói Nemzetközi Könyvszalonon átvette a Premio Mondello kitüntetést, Pozsonyban, az Irodalom Éjszakáján a Nobel-díjas író Sátántangó című regényéből olvasott fel hosszabb részletet – szlovákul. Megtalálta benne a szakmai élvezetet?

Nem élvezet volt, hanem munka. Értelmezni kellett a szöveget, és a magamévá tenni. Magyarul is többször elolvastam, sőt meghallgattam Víg Mihálytól, aki Tarr Béla azonos című filmjében játssza Irimiást, a hamis prófétát. Az egész filmet nem láttam még, tartozom is ezzel Gáboromnak. Neki az összes Krasznahorkai megvan, és Tarr Béla filmjeit is nagyon szereti. A Sátántangó feladta a leckét. Már elkezdtem nézni, csak mindig közbejön valami. El kell olvasnom egy forgatókönyvet, meg kell tanulnom egy szöveget, és elakadok a filmmel. Krasznahorkai ebben a műfajban, a felolvasásban speciálisan nehéz. Hússzor biztosan átrágtam magam rajta. Hét percem volt a szöveg közvetítésére. Azért nem azt mondom, hogy előadtam, mert felolvasva nem kell teljes mértékben eljátszani, kell hozzá némi távolságtartás.

Van olyan szerző a kortárs magyar irodalomban, akit évek óta figyelemmel kísér?

Nagy kedvencem Borbély Szilárd. Verseket kevesebbet olvasok, de Kabai Lóránt munkássága is nagyon közel áll hozzám. Sajnos egyikük sincs már közöttünk.

Székely Csaba írói világában is otthonosan mozog, hiszen a Bányavirág már évekkel ezelőtt utolérte. A 10-ben most bonyolultabb feladat elé állította a szerző, hiszen utolsóként tárhatja fel az érzelmeit, bár be-belép egy-egy parancsolatba.

Nagyon nehéz munka volt ez. Nehéz a szöveg, nehezek voltak a próbák, hiszen több kollégámmal most játszottam először. Rebeka Polákovával, Kamil Mikulčíkkal, Ficza Istvánnal, Uzsák Dáviddal és a főiskolásokkal. Maga a mű is súlyos. Itt mindenkinek megvan a maga bűne, amiért vezekelnie kell. Székely Csaba zseniálisan építette fel a darabot, Csikmák Kati kiváló dramaturgiai munkát végzett. Mindenki feloldozásra vár a történet szereplői közül, de nem biztos, hogy megkapja. A Bányavirághoz több kapaszkodóm volt. A kelet-európai nyomor annak idején nálunk is hasonlóan éreztette hatását, mint Erdélyben. Kéméndről, a gyerekkoromból is ismerős volt sok minden. Ennek köszönhetően nem okozott gondot elmerülni a Bányavirág világában. Lelkileg mélyen megérintett a darab, mégis úgy hatott rám, akár egy terápia. Azzal, hogy vissza-visszatekintek a múltba, fel tudom dolgozni a régi, nyomasztó történéseket. Voltaképpen abból dolgozom, amit megéltem. A 10 ilyen értelemben egészen más feladat elé állított.

Különös helyzet lehetett Hégli Bence rendezői irányítása alatt hol magyar, hol szlovák nyelven kommunikálni. Nem jelentett ez olykor-olykor plusz terhet?

Azért nem, mert végig örültünk egymásnak, hangozzék ez bármennyire szentimentálisnak. Rebeka Polákovával régóta szeretnénk már partnerek lenni valamilyen filmben. Szeretem figyelni, ahogy dolgozik. Nagyon inspiráló. Kamil Mikulčík a Kilences számú a 10-ben. A férjem. Nem kellett sokáig várnunk a közös hullámhosszra. Bence végig remekül irányított bennünket. Senki nem teremtett feszültséget a próbán. Végig játékosságra törekedtünk. A szlovák szöveget százszázalékosan kell birtokolnom ahhoz, hogy dolgozni tudjak vele. Volt egy próba, amikor teljesen szétzuhantam. Holtpontra jutottam, és abban a percben nem tudtam, hogyan tovább. Aranyosak voltak a szlovák kollégák. Azzal nyugtattak, hogy ők is úgy szeretnének próbálni, ahogy én, olyan aprólékosan. Én ugyanis mindig megálltam, ha valami nem volt világos számomra. Kellett a magyarázat a rendező részéről. Tisztán akartam látni a lelkifurdalások okát.

Két filmben játszott most párhuzamosan. A Kuciak-gyilkosságról Tereza Nvotová forgatott filmet. Tudom, erről még nem igazán beszélhet. Pár mondatot azért megkockáztathatunk?

A bátor oknyomozó újságíró, Ján Kuciak és menyasszonya, Martina Kušnírová meggyilkolása után kezdődik a film, vázolva a történet politikai és rendőrségi hátterét. Én a menyasszony anyját, Zlatica Kušnírovát játszom, aki keményen harcol az igazság kiderítéséért. A tárgyalási jelenetet Bazinban vettük fel, de forgattunk a Kis-Kárpátok lábánál is, egy Kuchyňa nevű faluban.

Nem könnyű a témája Igor Ostrochovský rendezésének, a Forrásnak sem, amely a nyolcvanas évek Csehszlovákiájában játszódik, és a roma nők rendszerszintű kényszersterilizációjáról szól, amely során az érintettek nem is voltak tisztában a következményekkel. A szlovák–cseh–magyar koprodukcióban készült film négy éven át forgott különböző nehézségek miatt. Ostrochovský hasonlóan kemény, tántoríthatatlanul társadalomkritikus filmes, mint Tereza Nvotová. A színészeik is erős présben vannak a forgatás során, vagy nem?

Mindketten maximalisták. Egyikük sem ismer lehetetlent. Tereza okos, felkészült, bátor, rendkívüli tehetségű rendező. Nem hagy megválaszolatlan kérdéseket. A kamera előtt nincs bizonytalanság nála. Végig nagyon jól kommunikáltunk. Ivan Ostrochovskýval azért nem egyszerű, mert gyakran kell improvizálni nála, és csak a vágás után látom a végeredményt. Reggel, a forgatás előtt elmondja, mi lesz a feladatod, és oldd meg! Főnővér vagyok egy vegyes lakosságú szlovákiai város kórházában, a nőgyógyászati osztályon. Nem mindig kedves, megértő nővér, hiszen a páciensek sokszor pattanásig feszítik az idegeit. Azzal kezdődik a film, hogy hangban, magyarul világosítom fel a rendelőben várakozó roma nőket, hogyan védekezzenek a nem kívánt terhesség ellen, és hogy miért nem szabad összefeküdniük az unokatestvérükkel. Nem kell négy, öt, hat gyereket szülni, mert nem tudják felnevelni őket, mondom. Hol magyarul, hol szlovákul beszélek a filmben, alkalmanként még tolmácsolok is a cseh főorvos asszonynak, akit Aňa Geislerová alakít.

A cseh film első számú sztárja ő.

Peter Bebjak Forgószél című alkotásában is partnerek voltunk. Eltartott egy ideig, míg közel engedett magához. Engem ez eléggé zavart, ki kellett várnom, hogy megtaláljuk a kapcsolódási pontokat. Utána már ment minden a maga útján. Az ilyen helyzetekben csak a profi hozzáállás segít. Örülök nagyon, hogy játszom a filmben. Beválogatták az idei Karlovy Vary-i fesztivál versenyprogramjába. Utazom én is. Már megjött a ruhám az ünnepi bemutatóra.