Már a faluban sem látják az életműdíjas színésznőt

Külföldön minden filmjével hangosabb sikereket élt meg, mint Magyarországon. A franciák meg is vették volna, mint egy futballzsenit a legmenőbb klubok. Nem sok időt töltött Párizsban ez ügyben. Csapot-papot otthagyva hazajött, mert képtelen volt távol lenni a hatéves fiától. Akkori párjával, Székely B. Miklóssal a nyolcvanas évek legizgalmasabb alternatív produkcióit hozták létre a Szentkirályi Színházi Műhelyben, egy belvárosi pincében. Másfél évtizede a Mundruczó Kornél vezette Proton Színház oszlopos tagja, akinek játékáról Európa számos országában felső fokon írnak a kritikusok.

Monori Lili a közelmúltban Halász Péter-életműdíjat kapott. Sok közünk nem volt egymáshoz, jegyzi meg száraz hangon. Halász Péter ugyanis a kísérleti színház legendás vezéralakja volt, az pedig egészen más vonal, mint amit ő képviselt a párjával.

Mi az oka annak, hogy nem tudta átvenni a díjat?

Volt egy csúnya bokatörésem. Nem tegnap, régebben. Szétrobbant a lábam. Időjárás-változáskor be is dagad. Úgy tudtam volna csak elmenni, ha a kezemben viszem. Ízületi törés volt, műteni kellene, amire már nem vállalkozom. Elestem. Öt méter magasból gurultam le a lépcsőn. Mire leértem, elájultam. Nem is tudok kényelmesen ülni. Sokszor úgy érzem, mintha égne a térdem. Kínzó fájás. Nagyon meg kell gondolnom, mikor miért mozdulok ki itthonról. Elég megterhelő számomra az is, ha utazni kell. Órákon át repülőgépen ülni. A Protonnal pedig nagyon sokat utaztunk az elmúlt években.

Bécs, Párizs, Pilzen, Milánó után Stockholmban vendégszerepelt óriási sikerrel a Proton Színház a Parallax című előadással. Olasz kritikusai szerint „csodálatos, ahogy az arcán egyszerre tükröződik a fájdalom és a kiábrándultság”, és ahogy „egészen rendkívüli természetességgel képes megjeleníteni egy olyan embert, akinek az élete nem merül ki az egyszerű túlélésben, meg tudja testesíteni a történelemnek is ellenszegülő alkalmazkodóképességet. Színpadi jelenléte mágusként vonzza a tekintetet...”

Két idős hölgy várt rám a stockholmi előadás után. Meg akarták csókolni a kezem. Nálam egy tízessel voltak idősebbek. Svédország kiszolgálta Hitlert, a fiatal Bergman is lelkesedett érte, akárcsak az apja, aki pap volt. „Soha többé!” – mondta a két hölgy. Nem engedtem, hogy megcsókolják a kezemet, csak szorongatták. Mondtam, hogy nagyon fáradt vagyok, vár rám a taxi. Holokauszt-túlélőt játszom az előadásban. Nem könnyű. Lelkileg nagyon megterhelő. A két hölgy sírt is a végén. Most már én sem vállalnám a szerepet. Megvisel.

Az egész történelem az arcára van írva, dicsérte a svéd sajtó.

Gazdag Gyula is látta az előadást, akivel Kaposváron dolgoztam. Vele forgattam a Bástyasétány 74 című filmet, ami sokáig be volt tiltva.

Kaposvárról például miért jött el annak idején?

A Kilenc hónapot 1975-ben forgattuk. Kaposváron a következő évben mondtam fel. Nem bírtam. Megszületett a fiam, Sanyika. Csecsemő volt Pesten. Hetente egyszer láttam őt. A hétfő szabadnap volt a kaposvári színházban. Reggel vonatra ültem, este vissza. A kettő között lehettem a gyerekemmel. Egy idő után azt mondtam: nem! Elég volt. Üljön le, Vinczéné, mondta a partnerem az Oszlopos Simeonban, s miközben a széket néztem, azon járt az agyam, hogy mi lehet Sanyikával. El is felejtettem egy pillanatra, hogy színpadon vagyok. Minden kiment a fejemből. Szóltam az igazgatómnak, hogy bocsánat, de most elmegyek, jó? Inkább mondd el, mit szeretnél játszani és mit nem, marasztalt. Csak azt nem kérdezte tőlem, hogy mi a baj, hogy érzem magamat.

Meggyűlt a baja Komlós Jánossal is, akinél a Mikroszkóp Színpadon játszott. Miért?

A Csendesek a hajnalokat játszottuk. Én a zsidó lány voltam. Amikor a mellettem álló őrmester azt kérdezte tőlem, hogy te zsidó vagy?, felsóhajtott a közönség. Én meg addig hallgattam, amíg a nézőkből kifogyott a szusz. Aztán nagyon halkan azt válaszoltam, hogy nyilván! Hatalmas csend lett. Mint utólag kiderült, fentről, egy üvegablakon keresztül nézett a Komlós, és szólt, hogy menjek fel hozzá. Maga nem becsüli meg a drámai műfajt, mondta. A sok szórakoztató darab után talán le kellene szerződtetnem, és akkor megjönne a kedve hozzá. Bár nagyon tehetséges, én mégsem szerződtetem. Menjen le vidékre, játsszon Szent Johannát! Ezzel el is búcsúztunk egymástól. Végleg. Pesten akkor már ki volt adva az ukáz, hogy senki ne szerződtessen. Ádám Ottó, a Madách Színház igazgatója azt mondta: üljön le hátul, a nézőtéren, és figyelje, hogyan próbálunk! Semmi kedvem nem volt hozzá. Egy évig a gyerekkel voltam. Novellákat írt az élettársam, abból éltünk. Hatvan forintokból. Kajálás nemigen volt. Lófráltam. Kiborultam. Aztán leszerződtem a filmgyár társulatához, ahol kaptam egy pici alapfizetést, de nem kellett állandóan dolgozni. Lett egy állásom. Azalatt csináltuk Lacával, Székely B. Miklóssal a Szentkirályi utcában az előadásainkat.

Hol kezdődött a kapcsolatuk, amelynek Rozi lányuk a gyümölcse, akiből szintén színésznő lett?

Kézdi Kovács Zsolt filmjét, a Visszaesőket forgattuk. Testvérszerelem. Aláírtam a szerződést, és szóltak, üzent a filmbeli partnerem, hogy várjam meg, szeretne beszélni velem. Épp készülődtem haza. Megvártam. Laca volt. Egy olyan kis krapek. Azt mondta, hazakísér. Rendben. Újpest, mehetünk busszal. De még elmentem az óvodába Sanyikáért. Ha ilyen szerepet játszol, természetesen közelebb kerülsz a partneredhez. Egymásba szerettünk. Addigra disszidált az összes barátom. Nem is volt kedvem barátkozni. Anyukámat elütötte a vonat, én meg úgy gondoltam, befejezem ezt a hülye színészetet, nem csinálom tovább. Sőt. Talán már az életet sem. Csak a gyerek tartott itt. Gondoskodnom kellett róla. Lacának meg éppen nem volt hol laknia. Mondta is, hogy a nyaktiló alól szedtem ki. Ha fáradt voltam, kértem, hogy menjen el, de csak a bokrok alá tudott volna menni, máshova nem. Jó, akkor húzódj be az egyik lukba, mondtam. Nagyon lassan alakultak a dolgaink. Járkált a szobában, én a másikban a Balázs Béla Stúdiónak írtam forgatókönyvet, amelyből aztán előadás lett a Szentkirályi utcában. Közben jött egy váratlan esemény, amire abszolút nem számítottam. Mészáros Márta megkeresett, hogy van egy francia nő, aki dolgozni akar velem. De én már kiléptem a filmgyárból, mondtam. Abbahagyom a színészetet, nem kell. Pedig a nő ragaszkodik hozzád, mondta. Ragaszkodjon! Kit érdekel? Próbáld meg, annyira akarja! De mit? Nem is ismerjük egymást. Hagyjon békén!

Ebből lett aztán az Örökbefogadás, amelyben Isabelle Huppert, a franciák sztárja lett a partnere. Ő kereste olyan kitartóan?

Igen. Elkezdtük a forgatást, de még mindig nem írtam alá a szerződést. A gyártó teljesen kiborult. Ha nem írod alá, figyelmeztetett, nem lehet a film magyar–francia koprodukció. Sem Mészáros Márta, sem Jan Nowicki neve nem szerepelt a papíron, csak az enyém. Udvariasságból elvállaltam a munkát, de az egész úgy, ahogy volt, nem érdekelt. Isabelle Huppert számomra ismeretlen személy volt. Honnan ismertem volna? Nem jártam moziba. Nem néztem filmeket. Én képzőművészetet akartam tanulni, nem színészetet. Nekem az volt az életem, mivel mindig rajzoltam. Soha nem mondtam verset. Csak később, amikor elvittek egy versmondó szakkörbe, ahol sok fiú volt. Tetszett, hogy legyeskedtek körülöttem. Isabelle-lel sokat nevettünk a forgatáson, pedig egyáltalán nem volt vidám a történet. A bemutató után hívtak a franciák, az olaszok is, de nem hagyhattam itt a gyerekemet az oroszok által megszállt Magyarországon. Mikor fogom látni őt, ha kint maradok Párizsban? Majd ha tizennyolc éves lesz? Kézdi Kovács Zsolt biztatott. Figyelj, ők csak abba ölnek pénzt, akiben üzletet látnak, és benned látják a lehetőséget. Nem érdekelt. Romboltam a nemzetközi kapcsolatokat, mondták, miután hazajöttem Párizsból. Mit szeretnél? – kérdezték. Jézus Krisztusnak is képes lennél nemet mondani?

Bátor, karakán nő volt.

Fel sem fogtam, hogy bárminek bármilyen következménye lehet. Próbáltam életben maradni. Annyi erőm volt, amennyit a gyerekem elvárt tőlem. Aztán jött Laca. Elolvasta, amit írtam, és azt mondta: Hú, ez nagyon kemény színház! Nemsokára megszületett a lányunk, Székely Rozika. Októberben vérzéssel kerültem kórházba, február közepén jöttem ki, életveszélyben voltunk mindketten. Túléltük. Nekem már az első gyerekem előtt is azt mondták, hogy meddő vagyok, menjek templomba, és imádkozzak. Hónapokon át feküdnöm kellett. Le voltam szedálva. Rozika nevelése aztán teljesen lefoglalt. Eladtam a lakótelepi lakást Újpesten, s mivel a gyerekek asztmatikus hörghurutban szenvedtek, ide költöztünk tisztább levegőre Kisorosziba, ahol semmi nem volt bevezetve a házba. Még a víz sem. Nagy munka volt, hogy élhetővé tegyük a házat. Laca hozta a pénzt, ő akkor Tarr Bélával forgatott, aki ugyan nem szívesen fizetett a színészeinek, de csordult tőle valami. Az alapvető dolgokat meg tudtuk venni. Akkoriban még nem volt olyan nagy drágaság, mint ma. Laca már nem lakik itt. A falu másik végébe költözött. Lett egy fiatalabb nője, de már nincs. Ő is egyedül lakik, szerencsére nagyon jó szomszédai vannak. Jön majdnem mindennap. Télen vágta a fát, fűtötte a cserépkályhát. Ez egy sárba rakott kőház. Fűteni sem lehet rendesen. Nagyon vártam, hogy felmelegedjen az idő.

Akkor most egyedül tölti a napjait, munkára várva?

Nem bírok már annyit dolgozni, mint régen. Beteg is voltam. Látási és hallási zavarokkal küszködtem. Tizenhat éves korom óta dolgozom. Hatvan éve egyfolytában. A fiam minden héten eljön hozzám. Az unokáimat is gyakran látom. Jön Rozika is, ha tud. De a faluba már nem megyek ki.