Sokáig titkolta, hogy kinek a fia

Vidéki koncertről jön, gitárral a hátán. Hosszú út van mögötte. Bajáról érkezett meg Budapestre. Ülünk egy idejétmúlt, majdnem üresen pangó sarki kocsmában a Rákóczi téren. Hasonlóságot keresek közte és az édesapja között, egymásra illesztem magamban a két arcot, de nem olvadnak eggyé. Egyedül a hangszín tűnik ismerősnek, az felhozza a múltból az Ócska cipőt, a Fehér babák takarodóját és a Frontátvonulást.

Már tudja a világ: Bereményi Géza tavaly óta egy csomó dalt írt önnek, azokat énekli mostanában. Lehet, hogy új időszámítás kezdődik az életében?

Már elkezdődött, de amúgy mindig is szerettem énekelni. Több mint tíz éve van egy underground zenekarom, amelyben nagyon jól érzem magam. Egyébként szoktam közös énekléseket tartani idős embereknek is.

Időseknek?

Szociális munkás vagyok. Elég eltérő dolgokat csinálok. Dokumentumfilmeket is forgatunk. Offline rezervátumokat létesítünk a barátaimmal, ahol a virtuális térből való visszatérést segítjük. Mindennek semmi köze a Cseh Tamás fia vagyok léthez.

De született vagy ötven dal, mert feltűnt az életében Bereményi Géza, édesapja legendás szerzőtársa. Nem érzi úgy, hogy ezzel szintet lép az előadói pályája?

Két része van ennek. A belső rész igazán szép történet, és gyökeresen következik abból a konstellációból, ami apám és Géza között létezett. A külső rész: megjelent a szcénán, hogy Cseh Tamás fia énekel.

Számomra inkább az előbbi a meglepő. Hogy egy nap beköszöntött az életébe ugyanaz az ember, aki az édesapja életében is fontos szerepet játszott. Hogy történt?

Géza a születésemtől fogva ismer. Mondhatnám azt is, hogy a szeme előtt nőttem fel. Tizennyolc évesen aztán elköltöztem otthonról. Népművelő szakra jártam az ELTE-n. Kimentem hosszabb időre Krakkóba. Másfél évig ott éltem, majd egy szerelem miatt visszajöttem. Aztán bő tizenöt évre kiszakadtam a jól ismert közegből. Egyszer-egyszer találkoztam ugyan Gézával az alatt az idő alatt is, de úgy igazából nem.

Pedig akár keresztapa vagy nagybácsi minőségben is jelen lehetett volna az életében. Vagy nem?

Tulajdonképpen igen. Jelen is volt. Csak jó ideig külön utakon jártunk. Tavaly viszont történt valami. Volt egy forgatás Gödrös Frigyeséknél, a Glamour rendezőjénél. Mindkettőnket meghívtak, Gézát is, engem is, hogy énekeljünk együtt egy asztalnál.

Géza is énekelt? Ritka pillanat lehetett.

Ő ugyanis azt hiszi, hogy nincs szép hangja. Szerintem gyönyörűen énekel. Egészen addig a pontig, amíg eszébe nem jut, hogy gyerekkorában belenevelték, hogy ezt meg se próbálja. Onnantól megváltozik a hangja. De ha ezt elfelejti, akkor remek. Van rá képessége. Mindenféle dalokat énekelgettünk a beállítások között, és akkor szólt, hogy Andris, írnék neked dalokat. Elmegyek hozzád, te játszol valamit, gitározol, én meg írok hozzá szövegeket. Csilingeltek a fülemben a szavai, de közben arra gondoltam, ez nem lehet igaz, másnapra úgyis elfelejtjük. Pontosabban ő elfelejti, én valószínűleg nem. Jött a másnap, és megjelent Géza. De akkor még fel sem merült, hogy mi ezekkel a dalokkal majd közönség elé megyünk. Inkább az járt a fejemben, hogy most ott fogok ülni a diófa alatt, ahol apám ült, ő meg szemben velem.

Istenkísértés.

Furcsa is volt nagyon. Nem akartam elhinni, hogy ez most valóban megtörténik. Olyan volt a hangulat. Lent voltunk a Balatonnál. Géza megborotválkozva, szépen felöltözve, mindketten izgultunk picit, nem tudtuk, mi lesz ebből. Kávét főztem, bort töltöttem neki, és mondta, hogy akkor játsszak valamit. Nem is volt időm felkészülni. Egy régi dallamot vettem elő, amire már írtam valami szöveget. Géza hallgatott, aztán kérdezgetett, járt a kezében a toll, és egy óra múlva készen volt a dal.

Miről szólt?

A rendszerváltásról. Megnéztem, hú, ez jó bonyolult, gondoltam. Írunk még egyet? – kérdezte. Jó! Az meg egy régi szerelem története lett. Azt is visszaénekeltem. Aztán elment. Harmadnap telefonált, hogy van még valami dallam? Van. Megint jött. Kétnaponta találkoztunk, és minden alkalommal lett egy-két dal. Nagyon intenzív együttlét ez ilyenkor. Általában két-három órába telik, amíg megszületik egy dal. Aztán egy napon elmentem hozzá úszás után, gitár nélkül, és csak úgy dúdolgattam. Arra is született egy gyönyörű dal. Ártatlan időszak volt ez. Egyikünkön sem volt nyomás, hogy most akkor mi lesz? Így jött létre húsz dal. A huszonegyedik után csörgött a telefon. Egy kultúrmogul hívott, hogy Gézától tudja, mi történik, és mondott egy helyet, ahol egy hónap múlva bemutató és tévéfelvétel lesz. Sokkszerűen ért a hír. Mondtam neki, hogy köszönöm, de ne legyen semmi ilyen, nem akarok felhajtást. Akkor gondoltam bele, hogy ez most komoly, ebből tényleg lesz valami nyilvános dolog. Lett is egy, aztán több koncert. Tegnap például, miután befejeztük a zenélést, odalépett hozzám egy rákbeteg ember. Megölelt és könnyes szemmel elmondta, hogy ez neki mit jelentett. Köszönte. Tudom a konstellációt, de nem akarom meglovagolni. Itt vagyok én, itt van Géza, a papámat mindketten szeretjük, ennyi legyen csak a mögöttes, ezt szeretném. Magas labda ez. Finoman állok hozzá.

Ezek már más dalok, hiszen más időket élünk, így egyiküktől sem várhatja el ugyanazt a közönség, amit annak idején Cseh Tamástól kapott.

Én ezt tudom, csak kommunikálnom kell. Egy legendával, egy szoborral nem kelhetek versenyre. Nem is akarok. Én magam is rajongója vagyok Cseh Tamásnak. Neki volt valami titka, ami másnak nincs. Nem a folytatása akarok lenni, hanem önálló előadó olyan dalokkal, amelyek láthatóan jó érzést keltenek az emberekben. Arról nem is beszélve, hogy apám esetében az első dal megszületésétől az első koncertig több mint másfél év telt el. Addig kis helyeken, házibulikban próbálgatta, csiszolta őket. Nekem mindössze egy-másfél hónapom volt gyakorolni azután, hogy a dalok megszülettek. Értem én Gézát, hogy sürget. Túl a nyolcvanon látni, hallani szeretné a dalainkat.

Ezzel most az ő életében is új fejezet kezdődött. Vagy nem így ítéli meg?

Az egész történetben van valami meseszerű. Apám esetében két kiváló, hatalmas művész szellemi találkozása, plusz a kor, maga a hangulat, az összeérés. Szerintem az egy egyszeri, mindkettőjükön túlmutató csoda volt. Az én esetemben ez váratlan fordulat Géza által. Próbálok felnőni egy új helyzethez. Ez Gézát is megmozgatta. Másfél éve leblokkolt. Nem tudta folytatni a regényét. És most újra beindult. Bevallása szerint a daloknak köszönheti, hogy ismét felvillanyozódott. A felesége is mondta, hogy ezek a két-három órás dalírások megacélozták. Hosszú toporgás és ötven dal után bátran nekivágott a regény folytatásának.

Milyennek látja őt ma, a sokévi szünet után?

Az élet nagy megfigyelője, akiben van némi varázslói képesség. Ezt nem tudom megmagyarázni. Erős intuícióval ráérez dolgokra.

Hol tartott az élete, amikor rádöbbent, hogy voltaképpen ki is az ön édesapja?

Van egy egészen korai emlékem. Akkor már rengeteg koncertjén voltam a mamával. De egy gyerek ebből csak annyit fog fel, hogy a papa ott énekel a színpadon. Nekem ez természetes volt. Egyszer odalépett hozzám egy bácsi, és nagyon komolyan azt kérdezte: ugye, tudod, hogy a papád híres ember? Körülnéztem, láttam, hogy igen, itt nagyon sokan vannak, ő meg kint áll a színpadon. Jé, akkor vele tényleg más a helyzet, mint a többi édesapával? De amikor tényleg rájöttem ennek a jelentőségére, akkor már tizennégy-tizenöt éves voltam.

Hogy dolgozta fel?

A legtöbb helyen eltitkoltam, és olyan társaságokat kerestem, ahol ez nem volt téma. Egy híres ember fiával általában az történik, hogy mikor kiderül róla, ki fia-borja, megváltoznak körülötte a dolgok. Elkezdenek vele valahogy másképpen beszélni, azt meg én sosem szerettem. Az egyetem második-harmadik évében, amikor már elhangzott a neve egy-egy előadáson, valójában akkor tudták meg a többiek, hogy Cseh Tamás fia vagyok.

A dalai mennyire érintették meg?

Ismertem mindegyiket, hiszen rengeteg koncerten ott voltam. De még kora kamaszkoromban, egy délután a kezembe akadt néhány kazetta, és akkor értettem meg, hogy ez valami nagy dolog. Emlékszem a pillanatra. Végigfutott a hátamon a hideg. Egy Frontátvonulás-koncertfelvétel volt. Onnantól fogva máshogy hallgattam apámék dalait. Mint valami szuperhős, aki egyszer csak énekes lesz, úgy jelent meg a képzeletemben. Közben segített a leckeírásban, és együtt nyaraltunk. Igen, tizennégy éves korom tájékán valami nagyon megváltozott bennem ezzel kapcsolatban. De apám olyan ember volt, aki nem játszotta meg magát. Úgy élt, ahogy a dalaikban megénekelte. Nem volt ebből fakadó kínos pillanat soha. Ez egyszerűvé tette kettőnk életét.

A forgatásokra magával vitte néha?

Már öt-hat évesen is varázslatos világ volt az nekem. Jancsó Miklósnál, a Szörnyek évadjában égett a tó. Egy gyerekben minden máshogy csapódik le, nem úgy, mint egy felnőttben. Egy gyerek szeme előtt az a valós, amit elé tárnak. Tetszett a filmes világ.

Érez valamiféle belső hasonlóságot kettőjük között?

Szoktam mondani azt is, hogy a tehetség átugrik egy generációt.

Kivételek mindig vannak.

De milyen az ember? A jó tulajdonságait magának tulajdonítja, ha viszont valami rosszat észlel magán, azt a szüleire keni. Néha úgy érezzük, hogy kettőjük folytatása vagyunk, máskor meg azt, hogy egyáltalán nem. De ha felfortyanok, vagy ha ballagok haza éjszaka, sokszor a papámat látom magam előtt.