Trianon kapcsán eljött a személyes és helyi történetek ideje

A jelenlegi évforduló, mennyiben találja más helyzetben a magyar közösséget, mint a korábbiak, van-e valamilyen változás az előző évekhez képest a társadalmi folyamatok fényében?

Nehéz megmondani. Nyilván kihat, bár én őszintén szólva az új kormányzat emlékezetpolitikájában nem látok olyan markáns különbségeket az előzőekhez képest. Határon túli incidensekből akad elég, a hétvégén Szabadkán magyar zászlót égettek, a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatban pedig volt egy hangos pengeváltás a még kormányra sem került Magyar Péter és Robert Fico között. A határon túli magyar pártvezetők is hamar megjelentek az új miniszterelnöknél, a nemzetpolitikai fókusz érzésem szerint ugyanúgy megvan. Más kérdés, hogy ehhez mennyiben társulnak később erős szimbolikus gesztusok, gondolok itt akár a Trianon-emlékműre, a kapcsolódó emléknapra.

A Trianoni békeszerződés centenáriuma idején ismét nagy figyelmet kapott a téma, különösen sokat foglalkoztak vele, majd fokozatosan kevesebbet. Az elmúlt tíz-húsz évben átértékelődött, miként érzékeljük és értékeljük Trianont?

Ha 10-20 éves távlatba tesszük, akkor azt gondolom, hogy igen. Egyrészt jóval intenzívebben jelen van a gondolkodásban az oktatás, meg a már említett emlékezet nemzetpolitikai aktusok révén. Azt is látom, hogy már nagyon erőset kell mondani ahhoz, hogy az emberre felfigyeljenek Trianonnal kapcsolatban, ezt néhány véleményvezér meg is teszi, de a szakmai viták elhalkultak.

Fejlemény – és ezt szerencsés fejleménynek tartom – hogy a magyarországi, mondjuk Fideszhez közel álló média mellett a független, vagy liberális, baloldali sajtó egyaránt jelentős munkát végzett Trianon értékelése kapcsán. Ez húsz évvel korábban nem elképzelhetetlen, de meglepő lett volna. Születtek jó cikksorozatok, olyan történeteket elevenítettek föl, amik korábban nem tartoztak a repertoárjukba, innovatívabb megközelítéssel, erős vizualitással.

A közgondolkodásban is van egy fordulat. Magyarországon előtérbe kerültek olyan mozzanatok, mint például a trianoni menekültek kérdése, vagy a helyi történetek. Utóbbiakból Szlovákiában is kitűnő feldolgozások születtek, például Szeghy-Gayer Veronika, Simon Attila, Czáboczky Szabolcs történészek, vagy mások révén.

Milyen jó példákat lehet említeni?

Csak egy példa, Simon Attila leírja a kassai impériumváltás történetét, amiből kiderül, hogy a város magyar polgársága hívja be a csehszlovák katonaságot a városba, mert elegük van a rablásból, meg a fosztogatásból. Azt gondolják, Kassa sorsáról úgyis a párizsi békekonferencia fog dönteni. Ráadásul a helyi parancsnok, aki ehhez hozzájárult, Berzeviczy Béla, később a Nemzeti Hadsereg első vezérkari főnöke lesz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kassai magyar polgárok hazaárulók voltak, hanem a történet árnyalja a motivációikat – ráadásul Berzeviczy karrierjét sem akadályozta a döntés.

Ezek a helyi történetek szerintem sokkal többet hozzáadnak a diskurzushoz és arra jók, hogy megkerüljük a sokszor politikai háttérrel keletkező nagy nemzeti narratívákat azzal kapcsolatban, hogy akkor mi is történt. Én részt vettem, a kudarcba fulladt szlovák-magyar közös történelemkönyvnek, pont a Trianonnal kapcsolatos fejezetének megírásában, ami traumatikus tapasztalat volt.

Amikor nem lehet értelmesen beszélni dolgokról, hanem sorjáztak az értéktelített lózungok a magyar feudalizmus elítéléséről, ezzel nem tudok mit kezdeni. Jónak tartom, hogy egyének: nők, gyerekek, menekültek történetei felé fordult a figyelem.

Én azt tapasztaltam, hogy a társadalom polarizációja, vagy az internet miatt furcsává válik a párbeszéd. A trianoni fájdalomból vicces mém lett a kanapén haldokló Mézga Gézával, néhányan nem értik vagy romantizálják a történeteket. Mi az üzenete a fiatalok számára az eseményeknek?

Igen, azt a mézga gézás mémet én is megkaptam a gyerekeimtől, mikor tudatosították magukban, hogy apa Trianonnal foglalkozik. Az biztos, hogy a személyes azonosulást az egyéni vagy helyi történetek jobban segítik, mint az, ha kiállunk és elmondjuk a magyar Hiszekegyet. De ez egy elvi kérdés. Azzal kapcsolatban, hogy a fiatalok mit gondolnak, bizonytalan vagyok, nem tudok a nevükben nyilatkozni.

A kutatásaink is azt mutatták, hogy ahogy időben távolodunk a dologtól, egyre inkább múltból történelemmé válik ez az esemény. Sokaknak már nincs személyes élménye a történtekről. Aki az ezredforduló után született Magyarországon, most akár már 26 éves, annak jó eséllyel a nagyszülei is 1945 után születtek. Akadhatnak Magyarországra került ősök, Szlovákiában maradt rokonok, de azért ezt nem ez az általános. A történeti tapasztalás pedig elvész. Ha valakit nem érdekel a történelem Magyarországon, az utolsó alkalom, amikor találkozik Trianon kérdésével a tanulmányai során, az 17-18 évesen következik be – utána jóravaló fogtechnikus, közgazdász, kozmetikus lesz belőle, és nagyon kevés történész. Akkor lehet utoljára hatni rá és nagyon sokszor azt látom, tisztelet a kivételnek, hogy ezek a tankönyvek, amik ezt a kérdést kezelik, azok nem igazán segítenek, nem ehhez a generációhoz szólnak.

Ha a tizenegyedikes tankönyvbe betesznek egy oldalt a világháború magyar hőseiről, az ábrákon jobbára szőrös, kicsit korpulens katonatisztek szerepelnek. Mint például József főherceg, meg Bertalan Árpád, a később a magyar ejtőernyős hadnem megalapítója lesz. Ami lehet nagyon izgalmas, de a 16 éves lányom aligha tud ettől jobban viszonyulni Trianonhoz vagy a világháborúhoz.

Tíz évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy csináljunk Trianonról filmet, ami a mai napig nem született meg. Ma már nem vagyok benne biztos. Netflix-sorozatot esetleg igényelhet a közönség, de lehet, hogy 14 másodperces Tik-Tok videókra lenne inkább szükség.

Ön sokat foglalkozott a Trianonhoz kapcsolódó tévhitekkel, több könyvet is írt a témában. Van olyan tévhit, ami mostanában terjedt el?

A legfrissebbek közül a fiktív Apponyi-beszéd. Az interneten, vagy facebookon bukkant először fel az állítólagos vádbeszéde, amelyben kimondja, az idegen hatalmak megásták Magyarország sírját, de Magyarország majd ott lesz mindazon államoknak a temetésén, amelyek most megpróbálják őt eltemetni. Ezt Apponyi sosem mondta, de mostanára már emlékműveken is szerepel, mint autentikus beszédrészlet. Egyébként is elég nehéz elképzelni azt a szituációt, hogy Párizsban arra kéri a delegációkat, ne csonkítsák meg Magyarországot, és egyébként meg odaveti nekik, hogy majd köp a sírjukra.

Bizonyos értelemben a Nagy-Magyarország térképet is egy ilyen téves képzetnek tartom. Belevés egy olyan dolgot a fejünkbe, amit egyébként a korszakban sem feltétlenül gondoltak így. A Nagy-Magyarországot ábrázoló autós matrica, meg a térkép, az valójában a Szent Korona országait ábrázolja, amibe beletartozik a Horvátország is. Nem véletlen, hogy Trianon idején, de akár az elcsatolást követően a legvérmesebb magyar nacionalisták sem gondolták azt, hogy Horvátországot vissza kéne csatolni, talán valamilyen társországi formában esetleg. De azt, hogy „Ez a miénk volt” biztosan nem gondolták. Ez a pontos történelmi tudásnak a része volt. Teleki Pál vörös térképén nincsen rajta Horvátország. Nem azért, mert nem volt helye a papíron, hanem egyrészt azért, mert Teleki jogvégzett emberként tudhatta, hogy ez a követelés közjogilag minimum billegne. Horvátország egy társország volt, saját horvát nyelvű honvédséggel, horvát nyelvű közigazgatással. Másrészt az etnikai arányok sem mutattak volna jól a magyarok javára. 

A Kárpát-medencén túl más, nemzetközi fórumokon sem tudják hova rakni a Trianon utáni magyar fájdalmat. Van rá esély, hogy ezt a jelenséget el tudjuk rendezni a fejekben?

Igen, találkozom vele. A kilencvenes évekből származik a nyugat-európai rettegés attól, hogy Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása után a magyarok problémáinak felvetése is súlyos következményeket hozhat magával. Ez egy biztonságpolitikai percepció, amire sajnos rárakódott az utóbbi években, hogy minden kisebbségi követelést orosz aknamunkaként értelmezhetnek. De ugyanakkor a téma napirenden tartásához ragaszkodnunk kell. Nyilván nem Eperjest vagy Poprádot akarjuk visszakérni, de empátiát azért kérhetünk: itt tönkrement sorsok, eltűnt közösségek vannak, emlékezeti helyek vannak. Azt azért engedtessék már meg, megérteni, hogy itt vannak emberek, akiknek vannak emberi, nyelvi, oktatási jogaik.

Személyesen, és nem történészként nem tudom elfogadni, hogy egy kisebbségi közösségtől azért vonjunk meg jogokat, mert régen valamit tettek, vagy tartunk az oroszoktól, vagy mert egy szép, konfliktusmentes jövőt akarunk építeni. Fontos élményem volt, mikor 1995 telén a selmecbányai vasútállomáson engem meg egy azóta jelentős történésszé vált kollégámat fölpofoztak, mert magyarul beszéltünk.

Azóta eltelt 30 év, meg nyilván a kissé ittas atyafinak, aki fölpofozott azóta valószínűleg felmondta a mája a szolgálatot, de embereket azért megverni, mert más nyelven beszélnek, vagy diszkriminálni, vagy csak rászólni, hogy Szlovákiában szlovákul beszélünk, szerintem nincs rendben. Más nemzeteknek is vannak fájó pontjai, mi azokat respektálni vagyunk kötelesek, de van, ami nekünk kényes: majd megtanulunk ezzel élni. 

Van-e olyan érdekes történet, vagy tévhit ami kimondottan, szlovákiai-felvidéki érintettséggel bír?

Nemrég Michnay Idáról rendeztek egy kiállítást a galántai múzeumban, aki Georges Clemenceau francia miniszterelnök veje, tényleg elváltak, de a családdal maradt és mindenki imádta, a politikus is meleg hangú leveleket küldözgetett neki. Az a magyarázat, hogy Clemenceau azért gyűlölte a magyarokat, mert a menye magyar volt, minimum árnyalásra szorult.

Sokszor legendaszerű történetek terjednek a határok megállapításáról is, például a határkijelölő bizottság brit tagját megműtő magyar orvosról, akinek cserébe teljesítették egy kívánságát, vagy a balassagyarmati csehkiverésről. A legendák sokszor határszituációkban jönnek elő, de az látszik, olyan települések próbálják felértékelni magukat, akik amúgy perifériára sodródtak és érdekessé szeretnének válni. Bizonyos értelemben ez egyfajta kárpótlás, de problémás lehet, ha egy kanonizált történeti tudás részévé válik.

A hajózható Ipolyhoz kapcsolható történet is hasonló, alaptalan legenda?

Igen. A probléma az, hogy a csehszlovák delegációban ilyen követelésnek nincs nyoma: a csehszlovák igények nem az Ipolyra koncentrálódtak, az általuk elképzelt határ a Vác-Gyöngyös-Tokaj vonalon húzódott végig, a hajózhatóság pedig fel sem merült az Ipoly kapcsán. A határszakaszokon Ipolyságnál, Balassagyarmaton valóban van vita, de elsősorban a vasútvonalak miatt. Részben Balassagyarmat megszállása is ahhoz kötődik, hogy Csehszlovákia irányítása alá akarta vonni a vasútvonalat és Sátoraljaújhelynél is hasonlóképp alakultak a dolgok. A sorompó a határvonal, konkrétan méterekre van a határ a vasúttól.

Annyi különböző írás után milyen újféle módon lehet még megfogni Trianon témáját és dolgozik-e most valamin ebben a tematikában?

Szűcs István Gergely kollégámmal együtt a trianoni menekültek integrációjával foglalkozunk, erről kellene egy fontos, összefoglaló munkát írni. Ez egy megíratlan történet.