Indulj el egy úton, én is egy másikon

A széria – recenziónk címéül kölcsönzött – főcímdala, az Indulj el egy úton... egy szerelmi történetről szóló moldvai csángó népdal szövegének apró módosítása volt, ami a Muzsikás zenekar feldolgozásával vált országosan ismertté. A kései Kádár-korszakban a sorozat az ismeretterjesztés szándéka mellett az Országos Kéktúra szépségeinek megmutatásán keresztül a gyalogtúrázás örömeinek felfedezésére, valamint az ország gazdag természeti és szellemi kincseinek megismerésére buzdított. A koboz pengése, a dallam melankóliája és az illusztrációnak szánt matt felvételek viszont számunkra más és magasztosabb igényt is előhívtak: a táncházmozgalomba belesodródott és a hetvenes évek végétől évente Erdélybe utazó apánk „értő narrációjának” is köszönhetően a határon túlra került magyarok történetének és a magyarlakta területek felfedezésének az igényét.

A kultikus sorozat indulását követően, két évvel később, 1983-ban, jelent meg Istvan I. Mocsy amerikai–magyar történész monográfiája (a kötet címe magyarul: Az I. világháború következményei. A külföldre kényszerült magyarok és befolyásuk a magyar belpolitikára, 1918–1925. Brooklyn College, 1983.) a lakóhelyét kényszerűen elhagyó több százezer menekült történetéről. A hazai és nemzetközi szakirodalomban az elmúlt évtizedekben érezhetően jelentősen intenzívebbé váltak a menekültek történetével foglalkozó kutatások. A témakör magyar aspektusaival a közelmúltban is többen foglalkoztak (magyar és külföldi kutatók is alapvető fontosságú tanulmányokat publikáltak), de mellettük érdemes név szerint is kiemelni Dékány István dokumentumfilm-rendező 2018-ban Trianoni árvák címmel megjelentetett kötetét a „vagonlakók kálváriájáról”. Ennek DVD mellékletében helyet kapott Csonka vágányon című dokumentumfilmje is és igazi kuriózumként az 1918–1928 között a történelmi Magyarországon lévő lakóhelyüket elhagyó több mint tizenötezer főnyi magyar menekült adattára. Ebben megismerhetjük a nevüket, foglalkozásukat, lakóhelyüket, a családtagjaik számát, a Magyarországra érkezésük helyét és időpontját, valamint az adatok forrásait.

Úton

Az Ablonczy Balázs történész által vezetett, 2016-tól működő, Lendület-Trianon 100 kutatócsoport egyik, kezdettől fogva hangsúlyos küldetése volt, hogy az eddig mélységében nem kellően ismert trianoni népességmozgások és menekültkérdés történetéről az eddigi ismereteinket felfrissítse, tudásunkat pedig új megközelítésekkel és kutatási eredményekkel gazdagítsa. Az Úton című tanulmánykötet alapja egy 2019-es, a kutatócsoport és az ELTE BTK Néderlandisztika Tanszéke által közösen lebonyolított 2019. novemberi kétnapos konferencia szakmai anyaga volt. A pár hónapja megjelent kötetet részben az itt elhangzott előadások tanulmánnyá formált és átdolgozott szövegeiből (nem az összesből), részben pedig a tematikai hiányosságok pótlására és kiegészítésére felkért szerzők tanulmányaiból állították össze.

Az első tanulmányt jegyző Koloh Gábor a trianoni menekültek számáról értekezett. A megnevezésen értjük mindazokat, akik az impériumváltások során a megszállt területekről Magyarország belső területei felé költöztek, szűkebb értelemben a lakhelyüket kényszerűen elhagyók, tágabb értelemben mindazok, akik a jobb életnívó vagy előnyösebb megélhetési körülmények csábításának engedve hagyták oda otthonukat. Az 1920-ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal adatai sajnos nem tekinthetők megbízhatónak (a hivatal adatgyűjtése eleve hézagos volt, részint azért, mert csak azokat tudta regisztrálni, akik jelentkeztek), ráadásul a dokumentumok megsemmisültek és másolatban sem maradtak ránk. Mindenesetre a hivatal kimutatásában rögzített – 1918. október végétől 1924. június végéig a beköltözők számát – 350 ezres létszám eléggé elterjedt a témával foglalkozók körében, noha számuk ennél bizonyosan több volt, és ma már inkább tarthatjuk reálisnak Mocsy 426 ezres adatát, de egyáltalán nem tekinthető teljesen elrugaszkodottnak Kovács Éva félmilliós becslése sem.

A Monarchia 1914. őszi, a keleti fronton indított hadművelete hamar elakadt, döntően a reméltnél jóval korábban bekövetkezett orosz mozgósítás miatt, az intenzív harcok következtében a hadvezetés óriási emberveszteséget szenvedett. A nagyszabású kiürítéssel járó feladatokat tetézte az a problémahalmaz, amit a régióból már a hadműveletek első napjaiban útra kelt menekültek – néhány hét alatt létszámukat tekintve négyszázezernél is többre tehető polgári személyek – jelentettek, akik sorsáról Bécsben és Budapesten kellett dönteni. A Galíciából érkezett menekültek ellátásáról és az érkezésükkel járó problémák kezeléséről Pálvölgyi Balázs írt. Osztrák és magyar viszonylatban is megállapítható volt, hogy a menekültekkel kapcsolatos kormányzati döntésekre a közvélemény is komoly befolyással bírt. Amíg a hátország a kezdeti időszakban bizakodó és áldozatkész volt, a menekültek felé irányuló rokonszenv a háború második évére elillanni látszott és váltott át ellenszenvbe, majd odáig fajult, hogy mind többen találták meg a szem előtt lévő menekültekben saját életkörülményeik romlásának (a drágulásnak, az élelmiszerellátás nehézségeinek, a himlőjárványnak, a feketézésnek vagy a fővárosi lakásínségnek) legfőbb okozóit.

Veszprémy László Bernát „az 1918–1919-es felfordulást és a trianoni területvesztést követő menekülthullámok során az országba került zsidó lakosok” számát, elhelyezkedését és társadalmi helyzetét vizsgálta meg, felhasználva az amerikai alapítású nemzetközi zsidó szociális segélyszervezet, a Jewish Joint Distribution Comittee 1920. április elején alakult magyarországi irodájának anyagait, a Magyar Zsidó Levéltár vonatkozó dokumentumait és több zsidó lap (Egyenlőség, Zsidó Szemle, Új Kelet) és szélsőjobboldali lapok (Hazánk, Szózat) sajtócikkeit is. Jellemző volt, hogy a korszak magyarországi antiszemita sajtója statisztikai arányuknál jóval alacsonyabbra becsülte a határon túlról menekült vagonlakó zsidók arányát, az első Teleki-kormány pedig a lakásínség megoldására a galíciai menekült zsidók internálásával és kitelepítésével, valamint lakásaik elvételével is megpróbálkozott.

„[S]zázados uramnak jelentem alássan, Románia hadat üzent”

Az új Magyarország egyik legnyugatibb vidéki nagyvárosába, Szombathelyre is tömegesen kerültek menekültek. Melega Miklós a vasi megyeszékhely példáján keresztül a menekültek lakhatáshoz juttatásának kérdését járta körül. A szombathelyi lakosok előbb Románia 1916-os hadüzenetét és a román hadsereg ezzel egyidőben indított erdélyi betörését követően találkoztak a menekültekkel és ezek nyomorúságos helyzetével, 1920 után pedig egy újabb csoportjuk jelent meg: az osztrák kormányzat fennhatósága alá került nyugati járásokból a hivatalukból elűzött köztisztviselők. A lakáskérdés megoldása a városban sem ment zökkenőmentesen – a lakáshivatalt többször is átszervezték – és még 1921 tavaszán is mintegy 50-60 „vagonlakó” élt használaton kívüli vagonban. Őket – Kőszegtől eltérően – nem katonai barakkokban szállásolták el, inkább iskolák és városi középületek erre a célra kisajátítható helységeit vették igénybe, de magánlakásokba való beköltöztetésükre is van példa. 1921 nyarán a szombathelyi közgyűlés menekültház-építési akciót indított, amit állami támogatás is segített. Ennek köszönhetően 1922 november elejéig a kivitelezők három darab kétemeletes lakóházat építtettek fel, mindegyikben 6 kétszobás és 12 egyszobás lakással.
Bartha Ákos saját anyai felmenői, egy erdélyi magyar família, a Kráner/Brády család „1916 és 1920 közötti tapasztalattörténetét” foglalta össze, zömmel a fennmaradt, mintegy négyezer levélre rúgó, családi levelezés alapján. „Románia hadüzenetét hétfő reggel ½3-kor tudtuk meg, a legmélyebb álmomból nagy zajra ébredtem [...] egy pár perc múlva kopognak és egy ijedt hang mondja, hogy »százados uramnak jelentem alássan Románia hadat üzent«” – olvashatjuk a kálvária kezdetéről. A család anyai ágát jelentő Brádyak emlékezetében különösen élénken élt az 1848/49-es polgárháború, amikor a Brády család „13 tagját meggyilkolták az oláhok” – olvashatjuk a két család megismerkedéséről tudósító 1911-es levélben. A sok helyütt pánikszerű menekülést eredményező román hadüzenetre a család tagjai eltérő stratégiákkal reagáltak: a családfő, Kráner József a várandós feleségét Pestre küldte rokonokhoz, nemzetőrnek állt apósa Arad megyei fogadógazdaságot készíttetett elő magának, ahova szükség esetén állataival és négy kocsijával átvonulna. Számított evakuálásra is, amire nem került sor, ehelyett német katonák kvártélyozták be magukat a házukba, és „derűs levelek adnak hír a közös mulatságokról”, Kolozsvárott élő féltestvére pedig három menekült székely családot fogadott be. A család erdélyi története mellett a Budapestre került családtagok beszámolói a gyorsan leromlott fővárosi állapotokról tanúskodnak: liszthiányról, élelmiszer-mizériáról, nélkülözésről és erőszakos szocialista akciókról. 1919 elején a román államra a hűségesküt letenni vonakodó magyar tisztviselőket a megszállók eltávolították állásukból – Kráner Józsefet pedig internálták. Brassói fellegvári fogságból – az egyik forrás szerint – csak családi és egyházi közbenjárásra került Brádra, internálva, ahonnan április közepén szökött meg, és kezdte újra az életét mint nyilvántartó tiszt a Tolna megyei Tamási Népgondozó Hivatalában.

A mi történetünk

A kötetben helyet kapó tíz tanulmány a „háború végi mobilitás” történetének a kereteit vázolja fel, és adja gazdag és sokoldalú anyagát a bonyolult kérdéskörnek. Az olvasók megismerkedhetnek olyan szerteágazó, mégis összefüggő témákkal, mint a trianoni menekültek becsülhető száma, a csehszlovák állampolgársági intézmények és jogszabályok működése és érvrendszere (benne olyan fogalmak, mint az illetőség, az optáció és a hontalanság – Gaucsík István tanulmánya), a keleti frontról érkezett háborús menekültekkel kapcsolatban felmerült problémák osztrák és magyar kezelési technikáinak összehasonlítása, a Magyarországra került zsidó menekültek sorsa és aránya, a földönfutók számára épített „menekültházak” és lakhatási körülmények vizsgálata lokális példán keresztül (Szombathely), egy konkrét család tapasztalatai, női források a magyar arisztokrácia meneküléséről (Bittera Éva tanulmánya), a repatriálás (Erdész Ádám), a Hollandiába indított gyermekvonat-akció (Maarten J. Aalders), valamint egy Angliába került tizenkét éves budai kislány élményei (Petneki Katalin).
A széles merítés ellenére a kutatás további fontos és alig ismert témák feldolgozása felé is kiterjeszthető – olvashatjuk az előszóban. Ilyen a magyarországi, állami nagyvállalatok menekültpolitikái, a visszatérés (vagy „visszafordulás”) elmondatlan történetei, vagy a Dél-Amerikába és Nyugat-Európába történő továbbvándorlás bizonyosan új szempontokkal kecsegtető feldolgozása. A visszatérésre talán legismertebb példa a lapszerkesztő-meseíró Benedek Elek sorsa, aki ugyan évtizedek óta élt Budapesten, 1921 nyarán mégis visszatért Erdélybe. Elgondolkodtató, hogy 1920 óta, a mértéktartó becslések szerint is, a trianoni békeszerződésben elszakított területekről legalább egymillió ember érkezett Magyarországra. A Lendület-Trianon 100 kutatócsoport 2020. májusi nagy mintás közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek közel harmada (28%-a) állította azt, hogy valamelyik felmenője határon túli területről származik, azaz – a származást, a családtörténetet és érzékenységet tekintve – becsülhetően, a mai Magyarországon „az egymillió eljöttnek 2,5–3 millió leszármazottja él”. A nagy számú személyes érintettség egyben azt is jelenti, hogy a menekültkérdés történetének szálai a múltból egészen a jelenig húzódnak, a történet ezért nemcsak nagy- és dédszüleink, de jócskán a mi történetünk is.