Már rendezőként nézi a világot

„Egy hónapja nem kérdezek semmit, hanem gondolkodom…”Dömötör Ede felvételeEz az első filmje, amelyet rendezőként jegyez. A Kalózokban, a Jadviga párnájában, a Rosszfiúkban és a Nexxtben főszereplőként volt jelen. A Jadviga Osztatni Ondrisaként Egyiptomba, Izraelbe és Los Angelesbe is eljutott, személyesen azonban ez idáig egyetlen külföldi filmfesztiválon sem lehetett jelen. Valahogy mindig úgy alakultak a dolgai, hogy éppen akkor dolgozott és nem utazhatott. Trencsénteplicben is csak a Citromfejet láthatja a közönség. Őt magát nem. Egy szokatlan vállalkozás motorjaként naponta késő estig a Magmában foglalatoskodik.Valóban tőlem hallja először, hogy a Citromfejet beválogatták a szlovákiai fesztivál műsorába?

Nekem nem szóltak. Sem az itthoniak, sem az ottaniak. Elképzelésem sincs arról, hogy jutott ki a film, vagy hogy kinek tetszett meg? Örülök, persze, hogy örülök. Remélem, kap valami díjat, és a díjhoz pénzt is adnak. Mert akkor tudnék csinálni egy újabb filmet. Én a Citromfejet már unom egy kicsit. Nem szeretem már. Ez volt az első filmem, amellyel máshogy akartam bizonyítani, mint a többivel. Nem azzal voltam elfoglalva, hogy mi legyen a mondanivalója, hanem a technikai trükkökkel. Ma már tudom, hogy nem így kellett volna. Elkapkodtuk a dolgokat. Nem gondolkoztunk eleget. Kitaláltunk egy történetet: mi lesz azzal, aki úgy marad, kiválasztottuk a főszereplőt, kölcsönkértünk egy kamerát, és már mentünk is a Deák térre. Forgatni akartunk. Nagyon-nagyon. Mindenki ingyen jött. Egy hét alatt lenyomjuk, mondtuk, anynyit meg mindenki kibír. Menet közben egyszer csak annyira komollyá vált a dolog, hogy hihetetlen erőt éreztünk magunkban. Minden pénzünket ebbe a filmbe tettük. A végén már a telefonunkat is kikapcsolták, és kajára sem volt nagyon, de befejeztük, amit elkezdtünk. Ennyit a Citromfejről.Színészi diplomával a zsebében most rendezőszakos az egyetemen.

Egy évem van még, de az sem lesz könnyű. A rendezőszak sokkal nehezebb, mint a színészet. Ez ugyanis magányos pálya. Bizonyos szempontból mégis úgy érzem, hogy jót tesz velem. Tele vagyok kíváncsisággal. Sokáig azt hittem, rendezőként csak bizonyos helyzetekben adódhat lehetőség arra, hogy kifejezzük magunkat. Első évben nem is az volt a fő szempont, hogy mit mondok, mit közvetítsek a színészek felé, hanem, hogy nekik is meg magamnak is bebizonyítsam: én értek a rendezéshez. Ők meg azt akarták megmutatni, hogy mennyire jó színészek. A vizsga végül is létrejött, nem is lett rossz a maga nemében, csak rajtam volt a görcs. Hogy mit fognak szólni hozzá? Ma már okosabb vagyok. Tudom, hogy az alkotói munkát nem kísérheti félelem, megfelelni akarás. Kérdéseket kell feltenni, problémákat kell felvetni. Ez a fontos, erre kell figyelni.Rendezői ambíciói már a Jadviga forgatása során is megmutatkoztak.

Nálam ez korábban kezdődött. Volt egy csapatom. Darabokat rendeztem.Most se csapat, se darab. Illetve új csapat és újfajta munka.

Már nem annyira akarok színész lenni.Miért nem?

Kitalálhatnék bonyolult válaszokat. Inkább rövid leszek: megcsömörlöttem. Fiatalon kezdtem el játszani, és nagyon nehéz szerepeket kaptam zsinórban. A sztárság egyáltalán nem érdekel, jó forgatókönyvek, jó filmszerepek meg nincsenek.Ezzel nyugtatja magát?

Ez az igazság. Ha olyan forgatókönyvet raknának elém, amely tetszene, és a feladat is a kedvemre való lenne, ráadásul olyan valaki rendezné a filmet, akinek elképzelései is vannak, sőt meg is tudja valósítani azokat, akkor igen. Olyan filmben időnként szívesen részt vállalnék, mert játszani nagyon jó. De csak azért, hogy jelen legyek, hogy kamera elé állhassak, nem! Az a baj, hogy nem látok szakmai szempontokat. Nem akarok megsérteni senkit, de Szabó Istvánon és Jancsó Miklóson kívül nem tudok olyan rendezőt mondani, akivel boldogan dolgoznék, és pénzt is kap a filmjére. Ha meg most újra felmennék a színpadra, nyilván szétagyalnám magam. Rosszul játszanék. Kimutatható, hogy én már máshogy gondolkozom. A rendezés egészen más életforma. Kívül helyezem magam. A kamera mögé. Az első rendezésem alatt végig görcsben volt a testem. Pofákat vágtam. Ez talán még most is így lenne. Nem lehetek kint is, bent is egyszerre. És én most kint állok a kör szélén, ahol nagyon pontosan kell fogalmazni. Nem ugrándozni vagy előjátszani, hanem a megfelelő időben jót mondani, vagy ha kell, odavágni a széket a falhoz. Mert van, amikor már semmi más nem használ, csak ez. Ilyenkor hiszti kell, feszültség. Erre pedig át kell állni. Ez nehéz folyamat, senkinek sem volt könnyű a fordulat. Én nem úgy kezdtem el a pályát, hogy rendező vagyok. Engem a színház és a film összességében érdekel. Ehhez akarok érteni. A legtöbb gyakorlatot persze színészként szereztem. ĺgy néztem a világot, az embereket. Nem rendezőként, hanem a színész szemével. Nem mindegy, miképpen gondolkozol. Ez attól függ, hol állsz. A kamera előtt vagy a kamera mögött.Schilling Árpád legendássá vált rendezéséből, a Baalból miért szállt ki?

Nehéz előadás volt.Attól is megcsömörlött?

Az az előadás a csillagokig eljutott. Onnan meg nincs tovább. Párizsban, az Odeonban tízszer eljátszottuk. A végén már úgy éreztem, nem biztos, hogy „visszajövök”. Féltem, hogy nem fogok visszatalálni önmagamhoz. Ilyen értelemben nem vagyok sem profi, sem jó színész. Én nem tudom távol tartani magamtól a szerepet. Arra viszont, aki így játszik, nagyon sok veszély leselkedik. Én viszont még szeretnék élni pár évet. Családot is akarok. Gyereket. Ébredeznek ilyen vágyak bennem. Nem agyalok ezen, nem csináltam belőle koncepciót, de várom, hogy eljön ez az időszak is. Nincs benne az ötéves tervemben, csak érzem, hogy közeledik. Sejtem, hogy milyen kapukat nyit majd meg előttem, ha gyerekem lesz. Látom másokon. Visszatérve a Baalhoz: én akkor azt gondoltam, hogy a darab végén teljesen szét kell mennem. Ma már tudom, ez butaság. Egy jó színész tudja, mit csinál. Én is tudom, csak másfajta energiákkal dolgoztam. A Nexxt, amelyet szintén Schilling Árpád rendezett, s film is készült belőle, az ellenkezője volt a Baalnak. Tudtam, hogy egy széken ülve kell játszanom, és ha ez így is érdekes lesz, akkor győztem magam felett. És egy kicsit megnyugodtam. Mert így is voltak nagy csöndek.Szabó Istvánnal találkozott már?

Még nem. Három szót sem váltottunk az életben. Jancsó Miklóssal viszont most egy filmben dolgozom a nyáron. Megalakítottuk ugyanis a Magma kulturális konszernt. Összefogtunk néhányan, hogy segítsük egymást. Csupa fiatal alkotó, köztük Miki bácsi, a legfiatalabb. Őt ugyanis mindannyian a mesterünknek tartjuk, és azért hívtuk meg a játékba, hogy Megálló címen hat fiatal rendező (Mundruczó Kornél, Schilling Árpád, Török Ferenc, Hajdú Szabolcs, Jancsó Miklós és én) közös filmet rendezzen.Hat kisfilm egy játékfilmben?

Az alapkoncepció az volt, hogy mindenki választ magának egy megállót a 78-as éjszakai busz vonalán, és arról készít filmet, amit a maga megállójában lát. Aztán leültünk és kiderült, hogy minden szabályt fel kell rúgni ahhoz, hogy együtt tudjunk dolgozni. Az eredeti elképzelésből mára annyi maradt, hogy a busz köti össze a dolgokat, mégpedig úgy, hogy a történetek nem különülnek el. Kicsi a város, kicsi az ország, hihetetlen dolgok derülnek majd ki a filmben. Én úgy gondoltam, a munka során felteszek majd Miki bácsinak ezer kérdést, erre ő kérdezett hármat, és már egy hónapja nem kérdezek semmit, hanem gondolkodom.