Már biztos: ez a Kontroll éve

Ketten a Szezonból: Rezes Judit és Nagy ZsoltJöttek az újak, és újra megjelentek a tavalyiak. A versenyben jelen lévő 16 rendező között volt néhány első- és több másodfilmes alkotó. Hogy mégsem beszélhetünk „végső győzelemről”, netán „hatalomátvételről”, annak egyetlen oka van: azok, akik tavaly új színnel és valódi értékkel írták fel a nevüket a magyar filmművészet táblájára, nem tudták megismételni fényes sikerüket. Igazából talán csak Fliegauf Benedek, a tavaly bemutatott Rengeteg Berlinben díjazott, harmincéves rendezője tudta elhitetni a nézőkkel: tehetsége valóban eredeti, és nem egyszeri. A többiek nem tudtak ugyanúgy elmélyülni a választott témában, mint első filmjükkel, történet helyett így inkább zsánerképet kínálnak.

Kezdem előbb a „többiekkel”, akiktől emlékezetes bemutatkozásuk után sokkal többet várt a szakma. Hajdú Szabolcs a Macerás ügyekkel tette le a névjegyét a 2000-es szemlén. Szép munka volt. Új filmje, a Tamara sem értéktelen alkotás, hiszen jó a sztori (egy elismert fiatal fotóriporternek meginog a tehetségébe vetett hite, depresszióba esik, és egyre vastagabb falat húz maga köré), sajátos a forma, a film képi világa, jók a színészek, csak a halandzsa nyelven beszélő, festett állatokat kellett volna visszafogottabban kezelni. A „zűr” és a „reális” váltogatásából kevesebb több lett volna. Ettől függetlenül a zsűri különdíjat ítélt a csapatnak (a díszlet, a koreográfia, valamint az operatőri munka tökéletes öszszehangoltságából fakadó újszerű és egységes képi látvány megteremtéséért). Ez az elismerés valóban őket illeti.

Az átütő erő maradt el Herendi Gábor (Valami Amerika) friss munkájából, a Magyar vándorból is. Parodisztikus áltörténelmi komédiája annyira elcsúszott, hogy a szemünk láttára illan el belőle a humor, a finom irónia, így aztán csak sajnálni tudom Herendi Gábort, aki első játékfilmjével méltán aratott hatalmas közönségsikert. Ezzel aligha fog.

Szezon című nyári kalandjával Török Ferenc maradt a legközelebb ahhoz a szinthez, amelyet két évvel ezelőtt a Moszkva térrel ütött meg. Mostani hősei vendéglátó-ipari szakközépet végzett alföldi srácok, akik már túl vannak kamaszkoruk legszebb nyarán, de a nagy fogások, a nagy kalandok még csak most várnak rájuk. Súlyos szabályok között, kemény közegben, egy hajdan volt pártüdülő, ma egy nem éppen puccos balatoni vendéglő pincéreként várják, hogy „történjen végre valami!” A Szezon nem a védett budai úri fiúk filmje, hanem a helyüket kereső vidéki huszonéveseké, akiknek abból kell megélniük, amit maguk keresnek meg. Új elit a fonnyadó állami paradicsomban, hogyan küzd a túlélő és hogyan a lúzer, kinek áll jobban a szénája, ki a megalkuvó és ki a minden helyzetben felül maradó? – Török Ferenc precízen elemzi a számára fontos helyzeteket, dialógusai életszerűek, filmjéből inkább csak a lendület hiányzik, a még nagyobb feszültség. Ezzel együtt mégis értékes, elgondolkoztató a film, hősei együtt indulnak el otthonról és végig együtt vannak, különböző utat tesznek meg a történet során. A két Nagy (Ervin és Zsolt) hibátlan alakítással ajándékozzák meg a nézőt. Előbbi egy minden hájjal megkent, a legrázósabb szituációkból is győztesen kikerülő, frankó csávó, utóbbi egy kemény, magát nem fényező, igazi értékeket kereső roma fiú szerepében.

Fliegauf Benedekről már szóltam az elején. Dealerjét kizárólag erős idegzetű, felnőtt nézőknek ajánlja és nem véletlenül. Címszereplő hőse gyors segítséget vagy a halál lehetőségét kínálja drogfüggő vevőkörének. Ő maga tiszta már, leszállt a szerről, a láncolatból azonban még nem lépett ki. Kábítószer-kereskedőként sem könnyebb az élete. Egy öntörvényű világ győztes vesztese, aki most haszonélvezőként keresi a megváltást. Szereplői a drog rabjai. A rendező pedig ebben a drámai körben mozog lassan, érzékenyen és hitelesen.

Nem véletlenül hagytam a végére az Amerikából hazatelepült Antal Nimród Kontroll című metrófilmjét. „Fegyelem, kitartás, éberség és mindenekfelett önuralom kell ehhez a munkához” – pátyolgatja ifjú kollégáját a sokat tapasztalt filmbeli ellenőrök egyike. Ezek a tulajdonságok Antal Nimródban is megvannak, ezekkel párosul kivételes tehetsége, tempóérzéke és történetmesélő képessége. A Kontroll mese és valóság sajátos keveréke. Első kockájától az utolsóig a föld alatt, utasok és ellenőrök között játszódik. Abszurd és reális, groteszk és burleszkbe illő elemek keverednek a zseniálisan fényképező Pados Gyula kamerája előtt, színes, hol komikus, hol drámai figurák mozgatják a cselekményt, egy furcsa, eddig nem igazán ismert világ valóban mozivászonra illő alakjai. (Bukott mozdonyvezető, rózsaszín mackólány, csuklyás gyilkos, Gyalogkakukk...) Olyan az egész film, mint a történetbeli két ellenőr izgalmas sínfutása. Antal Nimród lüktető erejű, nagyszerűen megkomponált (vágó: Király István), kifejező zenével (Neo) társuló mestermunkát tett le elénk, és már nemcsak elénk, mert a film elindult a világ legrangosabb fesztiváljaira. Csányi Sándor, Balla Eszter, Nagy Zsolt, Pindroch Csaba, Mátyássy Bence, Cserhalmi György, Eszenyi Enikő, László Zsolt és a többiek sikerre is viszik mindenütt. „Az első film bejött – fogalmazott Antal Nimród, aki elnyerte a legjobb elsőfilmes díját. – Már szorongok a másodiktól.”

Látva az idei másodfilmesek munkáit, értem a félelmét. Van miért izgulnia. Egyetlen alkotónak sem lehet mindegy, hányan nézik meg a filmjét. Voltak évek ugyanis, amikor mindegy volt. Állam elvtárs sokakat támogatott. 2004-től filmtörvény szabályozza, hogy ki, mennyit és főleg mire kapjon a közös kasszából. Előnyben pedig azok lesznek, akik nem önmaguknak vagy szűk baráti körüknek, hanem a nézőknek készítik filmjeiket.