Magyarország nyugati kapuja

Hétről hétre jelentkező sorozatunkban a magyarság történelmének olyan emlékhelyeire látogatunk el és olyan eseményeket idézünk fel, amelyek valamilyen oknál fogva kimaradtak a történelemkönyvekből; a nemzet életében viszont nagy jelentőséggel bírnak.

Ott, ahol az északról érkező Morva folyó a Dunába ömlik, található a Kárpátok hegyvonulatának legnyugatibb része. A két folyó fölött meredő sziklaormon állt egykor Dévény büszke vára, mely a Porta Hungaricát, azaz az egykori Nagy-Magyarország nyugati kapuját őrizte.

Maga a várhegy és környéke mintegy hétezer éve lakott. A régészek különböző történelem előtti népek, majd a kelták, germánok, rómaiak, később a kvádok, markomannok, dákok, germánok és szlávok nyomait fedezték itt fel. A Duna szemben fekvő, jobb partján húzódott egykor a római birodalom védelmi vonala, a Limes Romanus; míg Alsó-Pannónia tartomány (Pannonia Inferior) központja a mai Óbuda területén található Aquincum volt, Felső-Pannónia (Pannonia Superior) közigazgatási székhelye Carnuntum volt, mely Dévénytől alig néhány kilométernyire, a mai Bad-Deutsch Altenburg (Moson-Németóvár) területének felelt meg. Lakosai száma a birodalom virágzása idején meghaladta a hatvanezret. Feltehetően a római katonák hozták el a térségbe a IV. évszázadban a kereszténységet. A dévényi várban feltárt kis imahelyen talált, hallal és más keresztény jelképekkel díszített kegytárgyak legalábbis erre utalnak.

Hogy miért fontos mindezt megemlíteni? Leginkább azért, mivel a Kárpát-medencei szlávság történelmének feltárásával – vagy inkább „megalkotásával” – foglalkozó történészek hajlamosak arra, hogy a dévényi vár romjai között egykori nagy birodalmak, többek között a Nagymorva Birodalom központjának nyomait véljék felfedezni. Elméletük már csak azért sem helytálló, mivel a középkori várak elsődleges feladata az adott térség védelme volt, ami a dévényi vár esetében – földrajzi helyzetéből adódóan – nem igazán jöhetett szóba. Gondoljuk csak végig: nyugatról és északról a Duna, illetve a Morva folyó fogja közre, míg keleti és déli irányban a Kis-Kárpátok nyúlványai találhatók. A szabályozás előtti időkben évről évre rendszeresen kiáradó folyók teljesen elzárták a külvilágtól a várdombot, megközelítése csak ladikon vagy más úszó alkalmatosságon volt lehetséges. A vár egyedüli szerepe abban rejlett, hogy őrt álljon a Kárpátokat áttörő Duna mentén észak-déli irányban húzódó kereskedelmi és hadiút fölött.

Már-már feltűnően mellőzi a „hivatalos” történettudomány a dévényi várban, illetve környékén fellelhető avar hatásokat. Pedig az avarok, akik már betelepülésük idején a keresztény hitet vallották – innen származik Pozsonypüspöki (ma: Podunajské Biskupice) neve is, mely az avar püspökség székhelye volt –, rengeteg tárgyi emléket, valamint településeik maradványainak sokaságát hagyták maguk után. Többségük ma szláv eredetű leletként szerepel, aminek nagyon prózai oka van – a kommunizmus idején kizárólag a szláv eredet felkutatására irányuló régészeti ásatásokat támogatta az állam, később pedig már kár lett volna elhagyni ezt a szokást... Lám, így is lehet történelmet „csinálni”.

A honfoglalást követően vált a dévényi vár az ország legnyugatibb kapujának őrzőjévé. A legenda szerint Árpád vezér is járt a várhegyen; ennek emlékére állította a millennium évében Pozsony magyar lakossága azt a szobrot, mely a Duna menti síkon végigtekintő vezért ábrázolta. Ma már talapzatának romjai sem találhatók meg, mivel az emlékművet a csehszlovák légionáriusok 1922-ben a levegőbe röpítették. Szent István idejében román stílusú templom épült a szirten, majd a magyar nemesi családok – így a Garayak, Palocsayak, Báthoryak, majd a várat valójában csak bitorló, ám a bécsi udvar kegyét élvező Keglevicsek – bővítették folyamatosan a palotát, a fellegvárat és a gazdasági épületeket. Utolsó tulajdonosai a Pálffyak voltak, ám a vár ez idő tájt már nem töltött be fontos védelmi feladatot. A nemesi családok pozsonyi palotáikban éltek, a várat csupán gazdasági épületként használták, míg a XIX. század elején visszavonuló napóleoni csapatok megrakták lőporral, és – a „biztonság kedvéért” – levegőbe röpítették. Romjai azonban szinte felbecsülhetetlen értékű történeti leletanyagot rejtenek ma is.

Még egy fontos momentum Dévény kapcsán: 1832. április 22-én a pozsonyi evangélikus líceum néhány diákja Štúr Lajos vezetésével a romokhoz látogatott, és a látvány nyújtotta túlfűtött lelkesedésükben arra a következtetésre jutottak, hogy megtalálták a Nagymorva Birodalom központjának alapjait. Ott helyben szent esküvel fogadták meg, hogy egész életüket a szlovákság történelme kutatásának, illetve a nép felemelésének fogják szentelni.

Bár az Árpád-szobor már a múlté, a várdomb tövében elhelyezett emléktábla még mindig őrzi a szebb idők emlékét, a következő szöveggel:

„E kapun ellenség sokszor rontott a magyarra,

de egyszer sem nyert rajt’ tartós diadalt.

Ám a nyugot műveltségnek ez út ezer évig

Nem volt zárva soha. S hogy biztos legyen itt

a verseny, a magyar nemzet rendezte Dunáját.

Áldja meg ezután is a gondviselés!”

Úgy legyen...