Magyar siker a császárvárosban

Elisabeth és a Halál (Kamarás Máté)Mindent a reklámért, vagyis mindent az előadásért. Európa nyugati országaiban ugyanis sosem volt érvényes a nálunk oly jól ismert szlogen, miszerint „jó bornak nem kell cégér”. Igenis kell! Még akkor is, ha az a bor ízes és zamatos. Sőt! Akkor kell a leginkább. Bécsben ezt mindig is tudták. A Theater an der Wienben, ahol szeptember óta új szereposztásban játsszák a Michael Kunze és Sylvester Levay (nekünk Lévai Szilveszter!) bombasikerű musicaljét, az Elisabethet, minden a várhatóan hosszú előadás-sorozatot szolgálja. A „minden”-ből természetesen a CD sem hiányzik. A dalok, ugyancsak jó pénzért, hazavihetőek. Ami viszont még ennél is fontosabb, ezért ugyancsak természetes az „európai uniós előadást” tekintve: a darab cselekményét ismertető elegáns műsorlap ingyenesen „beszerezhető” a színház előcsarnokában. A fél nyolctól csaknem fél tizenegyig tartó produkció pontos történéseit így aztán nemcsak a helybéli osztrák közönség érti, hanem az angolul, franciául, olaszul, spanyolul beszélő turista is. Dagadó kebellel és felkészülten ülhet be az előadásra a japán vendég is, hiszen róla sem feledkeztek meg a színház „píárosai”. Én meg is tartottam egyet az általam ugyan olvashatatlan, amúgy viszont tetszetős „színházi étlapból”, és a magyar nyelvű kártyával együtt ezt is megőrzöm. Példának okáért. Mert igen, van magyar nyelvű műsorlapja is az előadásnak. Pedig nem biztos, hogy Bécsben több a magyar turista, mint Pozsonyban. Wienben azonban már ezen a téren is másképpen gondolkoznak, mint Bratislavában. Sok kicsi (ám kellemes gesztus) sokra megy. Nézőcsalogatónak lehet, hogy elég az óriásplakát is, külföldről azonban csak akkor tud komoly seregeket vonzani a produkció, ha szájhagyomány útján az is elterjed, hogy képről képre magyarul is nyomon követhető, ami a színen zajlik. S ha mindez egy nívós előadás érdekében történik, a költségek hamarosan megtérülnek, onnantól fogva pedig már csak nyereményes vállalkozásról beszélhet a Theater.

A néző felkészültségét szolgálja a színház alagsorában rendezett Sissy-kiállítás is, amelyen a gazdag fotógyűjtemény és írásos dokumentumok mellett a Monarchia fénykorába is betekintést nyer a látogató. S ha műsorfüzettel a kezében ül be a nézőtérre, akkor azt is kiböngészheti belőle, hogy az 1992-es bécsi ősbemutatótól 1998-ig 1 279-szer játszották a darabot és 1 269 446 ember látta. Külföldi társulat először 1996 februárjában mutatta be az Elisabethet, méghozzá az osakai Takarazuka Színház. És a következő premiert is Japánban tartották: ugyanezen év júniusában, Tokióban. És csak most jön a magyarországi bemutató. 1996 augusztusában Szegeden, majd két hónappal azután a budapesti Operettszínházban, Kerényi Miklós Gábor színpadra állításában láthatja a közönség. Három évvel később a svédek, a hollandok, két évvel ezután pedig az esseni Colosseum Theater tűzi műsorára, 2000-ben pedig ismét a japánok viszik színre a darabot, és újra Tokióban. S mivel az osztrák közönség részéről is hatalmas az érdeklődés, a Theater an der Wien pár héttel ezelőtt másodszor indította útjára a darabot. És még egy adat a fényben és drága kosztümökben pompázó produkcióról: a műsorfüzet szerkesztői összeszámolták azt is, hogy a világ ez idáig 3 500 Elisabeth-előadást láthatott, ami nem kevesebb, mint 4 millió nézőt jelent. Hogy ez mennyi például a Macskákhoz képest, azzal ne foglalkozzunk. Az Elisabeth sikere így is, úgy is világsiker. A modern gondolkodású, különös természetű császárnő sorsa – aki egész életében a szabadságáért és a boldogságáért küzdött, szerelme és végzete mégis a Halálhoz vezette – mindenütt óriási tömegeket vonz.

Az első felvonás tizennégy jelenete során a vadóc Erzsébet először apja, Maximilian bajor herceg, majd anyja, Ludovika társaságában jelenik meg. A Starnberger tó partján rakoncátlansága majdnem bajba sodorja. 1853 augusztusában már Bad Ischlben látjuk, ahol Ferenc József szerelemre lobban iránta. Az első felvonás egyik legszebb jelenete a schönbrunni kastély báltermében megrendezett esküvő, ahol Ferenc József vetélytársaként feltűnik a Halál. Hans Schavernoch díszlete – a vetített háttérrel – itt a legesztétikusabb. Ugyanez a tisztaság, szinte brooki egyszerűséggel, egyetlenegyszer jelenik meg újra, mégpedig a bécsi piactéren, ahol forradalmi hangulat közepette derül ki, hogy Erzsébet fényűző szépségápolásának köszönhetően nem lehet tejet kapni. De addigra már azt is tudja a néző, hogy a fiatal császárné a természetétől idegen és ellenséges környezetben, önállóságától megfosztva él a bécsi udvarban. Melankóliája, miután anyósa elveszi tőle a gyerekeit, gyűlöletbe csap át, s ultimátumot ad a férjének, aki meg is hajol előtte. Kettős a diadal: Erzsébet visszanyeri a gyerekek nevelését, majd a második felvonás első jelenetében azt is eléri, hogy a császár kibéküljön a magyarokkal. Budán vagyunk, a Mátyás templom előtt, ahol a tömeg Erzsébetet élteti. Erzsébetet, aki az évek során elhanyagolja a fiát, a túlérzékeny Rudolfot, aki Vetsera Máriával öngyilkos lesz Mayerlingben. Ezt követően zátonyra fut a császári pár házassága, és a záró képben, egy süllyedő világ fedélzetén Erzsébetért eljön a Halál.

Voltaképpen ennyi a történet, amelyhez Michael Kunze remek dalszövegeket, Lévai Szilveszter pedig világszínvonalú dalokat komponált. Itt minden dal a szó legnemesebb értelmében sláger. Egyetlen percet sem „pihen” a néző lelke, ennyi zenei szépséget én még egyetlen musicalben sem kaptam. Itt ámulatból ámulatba esik az ember, viszi, sodorja, magasba repíti a muzsika. A magasból pedig minden varázsosabbnak tűnik. Még akkor is, ha igazából nem az. Bizonyos jelenetekben, szerencsére nem túl gyakran, a legvadítóbb giccs pompázik a színpadon. Az első felvonás vége felé, amikor a nép vödrökkel hordja a tejet Erzsébet fürdőzéséhez, még a fejőstehenek is megjelennek a színen. Elöl velencei tükrök, a színpad két oldalán háttal álló tehenek. Három percnél tovább azonban ők sem maradnak, hiszen a kép minden dallal változik. Drága, látványos produkció a bécsi Elisabeth. Van itt minden, ami szemnek ingere. Ha a Genfi-tó partján járnak a szereplők, csónakok is megjelennek a színen, a Halál birodalmába hatalmas híd vezet a színpad fölött, a bécsi kávéház asztalai úgy forognak a szemünk előtt, mint a Vidámpark dodzsemei. Hintók és lovas fogatok is vannak, s mindez hatalmas fénnyel, pompával.

Elisabethet az általam látott előadásban Nadine Hammer alakította. Gyönyörűen énekel. Hangja a legexponáltabb helyeken is töretlenül ível. Színészi tehetsége azonban korántsem olyan erős, mint énektudása. Lucheni, a merénylő, a történet „mozgatórugója”: Fernand Delosch. Minden gesztusa hiteles, a hangja szabadon szárnyal, mozgáskultúrája hibátlan. A Ferenc Józsefet megformáló Jochem Feste Roozemond ugyanolyan jó választás, mint a Rudolfot alakító Jesper Tydén. Mintha mindketten a schönbrunni kastély egyik festményéről léptek volna le. Játékuk, énektudásuk semmi kívánnivalót nem hagy maga után. Remek alakítást nyújt Kerstin Ibald is Sophie, az anyós szerepében. Minden megnyilvánulása élethű és valós érzelmet hordozó.

Az előadás fénypontja, s ezt minden elfogultság nélkül állíthatom: Kamarás Máté a Halál szerepében. Hangja nemcsak a színpadot, az egész színházat betölti, ha kell, a legfinomabb lírát, ha kell, a legfájóbb drámát közvetíti. Operaénekesi kvalitásokkal és rockénekesi energiával az előadás legjobb musicalszínésze. Mindent tud a műfajról. A tenyeréből eteti lelkes rajongótáborát. A legnehezebb dalokat is játszi könnyedséggel, észrevétlen technikával és nem kis eleganciával adja elő. Én a végén bravózni akartam neki, de nem tudtam. Belém fojtotta a szót a nézőtéren felzúgó hangorkán. Egy huszonhét éves magyar fiút ünnepelt a Theater an der Wien.