M. Csepécz Szilvia:Egyszerű viselet AB-ART, Pozsony, 2004

Előrebocsátom, M. Csepécz Szilvia Egyszerű viselet című regényét lektűrnek tartom, illetve ehhez képest szépirodalmi erudícióval megírt feminista lektűrnek vagy manapság divatos szingli-regénynek, amely a nőiségről és az öregedés problémájáról szól, de mégiscsak lektűrnek. Manapság nem túl szerencsés irodalmi műfajokat fontossági sorrendbe, hierarchikus rendbe sorolni, a lektűrnek és az Egyszerű viseletnek azonban mégiscsak olyan ismérvei vannak, mint a túl könnyen azonosítható történetszövés és téma, a nem túl összetett világlátás és problematika, a leegyszerűsített kérdésekre adott leegyszerűsített válaszok. M. Csepécz Szilvia valószínűleg a közönségsiker miatt próbálta ki a lektűrregény műfaját, amely az ún. szerelmes regények hanghordozását, intonációját, közhelyeit használja fel jelentésalkotásra. Műfajához képest a könyv leggyengébb pontjait azok a túlzottan lírai, patetikus, dőlt betűvel szedett szövegrészek jelentik, amelyek elhelyezését nem nagyon tudtam megindokolni a magam számára, és amelyek csak lazán kapcsolódnak az Egyszerű viselet sztorijához. Néhány példa: „Ki oldoz fel, ki tart meg? Megfulladok a vértajték kibuggyanásáig szorító, néma tenyérmelegben. Menni készülök, hogy ne féljek. Menni készülök minden seculumban. Menekülni. Tőled, akivel egyetlen, csillapíthatatlan erekcióba sűrített testen közösködünk. Nem éppen biedermeieres képzeletemet már agyongyötörte a vágóhidak hústrancsírozó élményévé zsugorított testisége, titkos országunk kocsmai fogadkozásokká esszenciálódott. Hol voltál, míg én a puszta semmiben lobogtam?” Vagy: „Áldd meg gyönyörű gyönyörünk! Aki Istent keresi, bárhol megtalálja. Mindenkire sor kerül, miért ne higgyem?! Madarak a megzengő égben, miért ne higgyem?! Mintha mezőkön lángoló mályva lennék, gyermekhangok, sok nyíló virág édes zenéje.” Vagy: „Győzve, ha vesztünk, győzve, ha győzünk, mondd, énekelnél? A halál undok arc, a kés szabadon játszik. Kenyérre hull majd az első csepp vér, csak egy ringató ölre vágyom! Csitul a szorongás, lohad a láz, jajongó boldogság az este.” Ezek a részletek számomra hiteltelenné teszik, s csupán egy lektűr illusztrációjává merevítik azt a merész, bátor, szokatlanul nyers hangot, amely a regényben a női sorssal való szembenézésre buzdít. Bár ezek a részek is meglehetősen leegyszerűsítők, de éppen ezért döbbenthetik rá az olvasót egy élő, nyitott társadalmi problémára. Hiszen a regény a patriarchális, férfiuralmú rend elnyomó erejét férfiba kódolt örök lényegnek tartja, megváltoztathatatlan energiának, s a nő ennek az energiának a szenvedő alanya, a férfi vágyának kitett massza, hústömeg. Eszerint a férfi az általa berendezett társadalmi rend által olyanná erőszakolja, faragja a női húst, hogy az a férfivágyakat a leginkább kielégítse: „Ember a férfi, te meg egyél, legyél! Legyen szép, húspárnák közé vágott szemformád, póktokád, süldőhájad, majdan szopásra kész barna mellgombjaid, rózsaszínre gömbölyödött egyebeid! Legyél kívánatos, de intelligens, pláne diplomásan papírokos semmiképp! Az nem paszszol a havibajos XX kromoszómáidhoz. Mert a biogerjedelemtől karcosan hamis hangjukat és őszintén őszintétlen hímtagjukat nekieresztő XY-os egyedek már a puszta, amúgy értelmesnek tűnő félmondataid hallatán elállnak gyereknemzéstől, jegygyűrű-vásárlástól... Az életcél így az íkúban marad, a vibrátor meg a fiókban.”

A feminizmus így azonban csupán illusztráció marad, a szépirodalom meg lektűr.