Levél a szerkesztőhöz

A hírlapíró panaszkönyvéből

Emlékszel azokra a cúgoscipős, kiültnadrágos, pápaszemes hírlapírókra, akik valaha a pesti szerkesztőségekben üldögéltek az íróasztalaik mellett, oly állandósággal, tekintéllyel, függetlenséggel, hogy papirossal bélelt karosszékükből a halál sem mozdíthatta el őket?

Emlékszel a régi redaktorokra, akik télen-nyáron kalucsniban és esernyővel jöttek a munkájukhoz, mindig mérgesek voltak valamelyik fiatal munkatársra, a belföldi vagy a külföldi politikára, a kiadóra, nyomdászra, Gyulai Pálra, mert anyagi függetlenségük és a diadalmas sajtószabadság védelme alatt lehettek idealisták? Azt lehetne mondani, hogy a hírlapírói pálya folytatásához éppen olyan szükség volt az idealizmusra, mint akár a mindennapi tanulásra. (A legjobb lexikonokat éppen a volt hírlapírók írták.)

Emlékszel a megfeleségesedett szerkesztő úrra, aki azon törte a fejét, hogyan vehetne házacskát – kis kerttel –, valahol a főváros környékén, talán a Tisztviselőtelepen, és az Első Hazainál volt hitele, mert váltóit pontosan törlesztette? Zsebében ebédjegy füzetecske volt a Kispipába vagy más divatosabb korcsmába, szabója volt a Belvárosban, aki nem hagyta télikabát nélkül járni, és a szerkesztőségi munka közben sohasem zaklatták anyagi dolgokkal, mert fontos volt, hogy munkáját nemes gondolatokkal eltelten, magasztos hivatása tudatában végezhesse.

Emlékszel, mily hallatlan tekintélyük volt a régi nagy magyar lapoknak, amelyeket a vezércikk első betűjétől a „nyomatott”-ig volt szokás elolvasni. A hírlapíró életprogramokat dolgozott ki magának, amikor egy nagy lap íróasztalának oldalán először verte ki a pennáját. Hírlapokra terjedő tanulmányokba kezdett a közkönyvtárakban vagy az antikváriusoknál, mielőtt lapja számára egy cikksorozatot kipenderített – de voltak tervei, tennivalói, elgondolásai a következő évekre is, mert az volt a dolga, hogy nevelje, tanítsa, fölvilágosítsa az egymás után következő magyar nemzedéket –, és bár személy szerint alig mutatkozik az életben, még névtelenül megjelenő cikkeivel is mindig a nemzet ügyének használ. Azt hiszed, hogy ez a régi idealista valaha gondolhatott arra, hogy egyszer csak elhúzzák a keze alól az íróasztalt, és azt mondják neki, menjen más pályára?

Ha egyszer – mint a vigéc álmában Dickens felejthetetlen regényében megtelének a régi postaszekerek az egykori pasasérokkal –, ha egyszer egy éjszakára átvennék helyüket a hajlottlábú íróasztalok mellett a régi hírlapírók (akik manapság körülbelül szentté válottaknak számítanak), bizonyosan nagyokat néznének mindama változásokon, amelyeken az idejük óta a hírlapírás átalment. Bizonyára a kor haladásával modernebb lett a hírlapírás is, de mennyi minden értéket kellett föláldozni ennek a modernségnek? Föl kellett áldozni azt a biztonságot, amely az 1848-iki törvényeink értelmében úgy vette körül a régi hírlapírót, mint az angyalok palástja. Szabad volt igazat írnia, amint ezt már Deák Ferenc is javasolta. A modern versenyben le kellett mondani anyagi bátorságáról, mert napról napra olcsóbb lett az emberélet és az emberi munka. Mindinkább visszakanyarodott a hírlapírás szelleme ahhoz a száz esztendő előtti korhoz, amikor a szerkesztők még nagy botokkal jártak, hogy ellenségeik és munkatársaik ellen védekezhessenek. Mindig többen jöttek a pályára a kábult fiatalok, szegénykék, akik ezt a pályát tartották legkönnyebbnek annyi bezárt pályatér között Magyarországon... akik, bizony, kénytelenek verébfürgeséggel fölkapkodni a morzsákat is.

Nehéz dolog néhány sorban megírni azt a folyamatot, amelyet a magyar sajtó tett meg napjainkig. Könyvet kellene erről írni. Csak a napi bizonyosságot látjuk most végképp kiábrándult tekintetünkkel – a hírlapíró beállott sétálni a bélistások végtelen, a horizontig érő búcsújárásába.

Halotti beszéd egy pesti rikkancs koporsójánál

Akinek részére nagybecsű lapodban ma helyet kérek: nem valami előkelő úr, gróf vagy katona, hanem csak amolyan senki gyermeke, aki az utcán született, az utcán hal meg, mert gyermekségétől fogva az utcán tölti életét. Pesten rikkancsnak hívják őt, miután Rákosi Viktor ezt az új magyar szót kitalálta.

Ha úgynevezett származási táblázatát összeállítani akarnánk ez utcai jelentéktelenségnek és mégis megszokott tüneménynek: olyan apákra kell hivatkoznunk, akikre ő szegény fejével már nem is emlékezik. Az ősapja ott ácsorgott a londoni nyomdaműhely eresze alatt, amikor Dickens regényeit még füzetekben adták ki. Egy másik őse camelotte volt Párizsban, és a különböző forradalmak barikádjain árulta a polgároknak vagy a katonáknak a legfrissebb hírlapokat. Magyar őse búcsújáró helyeken énekelte azokat a kegyes imádságokat, amelyeket papiroson nyomban el is adott – de felöltözött ő néha árvalányhajas kalapba Hazafi Verai Jánosnak is, és kórushangjával a pesti utcán állítgatta meg a járókelőket, hogy a költeményein túladjon. Igazában azonban csak körülbelül két évtizede lett belőle az, ami ma – rikkancs –, amióta Pesten a bulvárlapok megjelentek. Ekkor tanul meg olyan trombitahangokat, hogy átkiálthassa vele a Nagykörút villamoscsengős lármáját, hogy megriassza vele a belvárosi csöndes sétálgatót, az ablakhoz csalja halálos rémületében a szakácsnőt, és leugrassza a társaskocsiról a budai polgárt, aki már azt hitte magában, hogy a Király utcai szakaszhatárig nem kell leszállnia.

Sok baj volt vele, amíg el tudott helyezkedni a pesti flaszteren. Aminthogy az évről évre szaporodó bulvárújságokkal is mindenféle zavar volt, amíg megtalálták mai hangjukat. Szaladt a rikkancs piros kendővel a nyakában, meztelen talpát mutogatta a hólétől nedves aszfalton, saját magát melegítette a hangjával, amikor vevő se közel, se távol nem jelentkezett, elvegyült lakodalmas menetekbe, ahol csillogó szemmel magyarázta, hogy az esküvő híre már benne van az újságjában, de odasomfordált komoly temetési menetek végéhez is, mert véleménye szerint a temetőben is kíváncsiak az emberek a legújabb hírekre. Cowboy módjára szökkent föl a robogó villamosra, leugratott a pincébe a szenesemberhez, és fölmászott a cégfestőhöz emeletnyi magosságba, türelmesen várakozott, ha a szórakozott öreguracska nem találta meg mindjárt a zsebében az újság árát, a megszokott sarkon messziről üdvözölte ismerős vevőit, akiknek halálos bizonyossággal arra kellett jönniök. Nem ismert senkit, és mégis mindenkit ismert a pesti utcán még abban az időben is, amikor harsány hangjára a kapu alól előrohanó házmesterek is az újságot hátulról kezdték olvasni (ahol a tőzsdei árfolyamok voltak). Megnézte az égboltozatot abba az irányba, amerről az eső szokott jönni, megnézte az újság tartalmát, mielőtt árulni kezdte volna, kipróbálta a hangját valamely mellékutcában, és tapasztalatainál fogva már tisztában volt azzal, hogy mindennapi szegény egzisztenciáját a jó vásárral földerítheti-e, vagy lejjebb süllyeszti? Pesten nemcsak a gazdag Wampetics vendéglős haragudott az esős időre, hanem a szegény, ágrólszakadt rikkancs is.

Szerette torkában jól meggurgulázni az r betűket, messzire elnyújtotta a magánhangzókat, külön melódiákat talált ki az egyes újságok címeihez, és kereskedői fontosságánál csak a fürgeségének tulajdonított nagyobb jelentőséget, mert olyanféle szerepe volt neki a város egészségi állapotában, mint a higanycsöppnek a hőmérőben. Eddig sohasem lehetett tudni, hogy a rikkancsok meghalni is szoktak, mert holt rikkancsot még nem látott senki. Mindig csak futamodni, ágálni, ugrándozni, fáradhatatlankodni lehetett őt látni az aszfalton, a sarkon, az út közepén. Milyen boldog ember egy rikkancs! – gondolhatta magában a lestrapált, életunt járókelő, amikor az embergyíkot a közömbös sokadalomban megpillantotta. Stahler, a félszemű, a legrégibb pesti rikkancsok egyike most bebizonyította, hogy a rikkancs is meg szokott halni, amikor ideje elkövetkezett.

(1926)

A rikkancsfoglalkozás nem is olyan könnyű dolog ám, mintsem az ember hinné. Kitűnően vezetett, pompás vezérkar intézi az ő ügyeiket, s az idő, mikor a munkát kezdik, percről percre be van osztva. A rikkancsok vezérkara veszi a lapot, és adja albérletbe a kifutó rikkancsoknak. A vezérkarba az öreg, tapasztalt, megvagyonosodott rikkancsok kerülhetnek. Ezek már nem futnak, ezek már kereskednek.

Vannak reggeli, déli és esti lapok. A reggeli lapokat nagyobbrészt asszonyok és öregebb emberek árulják; ez biztos üzlet, s ezeknek van fönntartva. A gyerek ilyenkor legföljebb segít az anyjának, apjának. Már a déli lapoknál a gyerek veszi át a szerepet. A vezér felügyeletével összejönnek az illető lap kiadóhivatalának szomszédságában, valami kisebb, üres bolthelyiségben, tejcsarnokban vagy efféle helyen, és várják a kiadást. Mikor az idő közeledik, a rikkancsok szétszaladnak a főbb útvonalakon, és egymástól 2-300 lépésre fölállnak. A helyszínen csak a legjobb futó rikkancsok maradnak, akik százával átveszik a lapot, és akkor uccu, vesd el magad! elszáguldanak az utcák során. Minden várakozó rikkancsnál ledobnak egy-egy csomagot, melyben néhány száz lap van, s azután tovább rohannak az ott ácsorgó rikkancsok, akik már lázasan várták. Egykettőre szétkapkodják és óriási rugaszkodással eltűnnek a mellékutcákban. Fél óra sem telik bele, már a város legszélsőbb pontjain is árulják a lapot.

Tolnai Világlapja, 1905