Lendület és szeretet

Egy-egy ilyen alkalom, megerősít abbéli meggyőződésemben, mely szerint nincsen olyan rossz helyzet, amelyből az egymást támogató emberek közössége ki ne tudná segíteni azt, aki éppen rászorult. Amikor ezeket a sorokat írom, lélekben már azon a szepsi fesztiválon vagyok, ahol falusi színjátszók találkoznak a hét végén. Arcokat idézek fel a tavalyi találkozásokból, egy-egy elkapott mosolyt vagy a bírálat után nekem kijáró neheztelő pillantást. Nézegetem a műsort, keresem az ismerős együtteseket, de leginkább az foglalkoztat, hogy ismét akadnak lelkes emberek, akik időt, fáradságot nem kímélve a mai világban már csak az osztogatható öröm és szeretet nevében játszanak. Színházat. Saját és az őket feltételek nélkül szerető közönségük kedvére. Mert a legkézenfekvőbb ok a saját kedvtelés, aminek jutalma az együttlét, a közös szórakozás, de mindenekelőtt a falu apraja-nagyjának a lelkes tapsa. Ezek a most már harmadik alkalommal Szepsiben és Buzitán találkozó együttesek igazából évekig rejtőzködtek. Amikor a nyolcvanas évek elején a komáromi Jókai Napokról sokan azt hittük, hogy az akkor elért színvonal és mennyiség mindörökre úgy marad, ezek az együttesek fokozatosan leszorultak az országos bemutatkozások alkalmi színpadairól. Pedig senki nem várta el, még ők maguk sem, hogy a sokszor hivatásosokat megszégyenítő előadásokkal versenyeztessék őket. Sokkalta fontosabb lett volna a megtartása annak, aminek gyökere van sok faluban… Annak idején a szocialista közművelés alkonyán egy dél-kunsági tanyabokor központjában láttam azt a falusi színjátszó fesztivált, amelyet – minek tagadjam – megkönnyeztem. Fehér hajű anyókák és apókák játszottak színházat oly módon, hogy én mindvégig a valamikori kackiás bajszú legényeket, és bokorugró szoknyás leányokat láttam a színpadon. Nem is akartak mást, csak fiatalságuk egykori szép emlékeit felidézni. Mozdulataik, öleléseik, föstött orcájukra cuppantott csókjaik, a poharakat földhöz vágó karmozdulataik adták a legnagyobb színpadi élményt. Úgy tettek, mintha húszévesek lennének. Kell ennél teljesebb átélés? Sztanyiszlavszkij is megirigyelhette volna azt a lélektani relizmust. – Naiv színház – csúszott ki a számon. Máté Lajos barátunk, a magyarországi színjátszás nagy öregje nem lett volna hű önmagához, ha nyomban meg nem vette volna a fogalom használatának jogát egy kupica vilmoskörte pálinkáért. Tudta, miért tette. Ha ugyanis van egy ártatlan, semmiféle külső hatást nem befogadó naiv festészet, szobrászat, akkor lehet naiv színház is. Ha emlékezetem nem csal, tavaly egyetlen dramatikus jellegű népszokást vittek színpadra Szepsiben. Idén már hármat mutatnak be, ami nemcsak a megnövekedett bátorságot mutatja, hanem a felfedezőkedvet is. Hiszen dramatikus népszokásainkhoz bátran nyúlhatnak azok a csoportok, ahol jó hangú énekesek, működő éneklőcsoportok vannak, amihez elegendő egy jó szemű, a színpadon látó és a térszervezésben magárataláló rendező. Arról azonban nem szabad elfeledkezni, hogy színházi műfajról van szó, és nem egyébről, mondjuk kórusfesztiválról vagy táncházról. A rendező feladata, hogy megteremtse a játékon belül a szituációkat, a pergő dialógusokat és a lendületes cselekményességet. Ha most eszembe jut az, hogy hány népballadánkat lehetne alapos dramaturgiai csiszolás után akár melodramatikus formában is színpadra állítani, akkor egy újabb területtel gazdagodhat ennek a fesztiválnak a tematikai köre. Öröm, hogy a tavaly sokrétű tanulságokat adó esztrádcsoportok mezőnyéből többen is egyfelvonásosokkal neveztek be. Biztos vagyok benne, hogy csodálatos karaktereket, utánozhatatlan típusokat formálnak majd meg a játszók. Fontos mindazoknak a jelenléte, akik idén kettőzött kockázatot is vállaltak a várt siker érdekében. Lehet, hogy ők egy esztrádműsorból kettőt kanyarítottak, ami helyett egy igazi biztosabb lett volna. Tartok tőle, hogy a tavalyi fesztivált hangulatában aligha lehet felülmúlni, így sokan csalódnak majd azok közül, akik csodát látni jönnek. A csoda azonban biztos: az a tizennégy együttes, amely önmaga közösségét hozza el. Ez nem más, mint a találkozás öröme.