Legendák és trónkövetelők a Szigeten

Budapest. Idén nem vetődött fel bennem a kérdés, hogy érdemes-e kimenni a mínusz egyedik napra, amikor a programhelyszínek zöme még nem üzemel. Azt a pár fellépőt ugyanis nagyon ügyesen válogatták össze. És azt sem tudhattam még, hogy másfél órát fogok ácsorogni a Sziget bejárata előtt egy gazdátlan hátizsák miatt, majd pedig bőrig ázom a Skunk Anansie-koncerten és tönkremegy a túracipőm.

Szóval a Skunk Anansie. Fiatalkoromban sokat néztem a Music Televisiont, és alaposan belém égett két-három daluk. Amiben komoly szerepe volt a karizmatikus, elképesztő hangú kopasz énekesnőnek. Skin olyan volt, mintha egy másik bolygóról pottyant volna közénk. És most is olyan. Ez volt a harmadik Sziget-koncertjük, az előző kettőt is láttam, és ezúttal is konstatáltam, hogy a Skunk Anansie-t nem lehet megunni. Energikus, invenciózus, pörgős rockzene. És hogy a frontasszony, bár anyukája lehetne a szakadó esőben tombolók zömének, még mindig elképesztő. Most ugyan nem sikerült az a mutatvány, hogy Skin a tömeg feje fölött lépdel az őt megtartó kezeken, de némi stagediving azért belefért, és kifejezetten tetszett, hogy ő is megmártózott esőben, sárban, azaz sorsközösséget vállalt velünk.

Zúzott a brit duó

A mínusz egyedik napon a Chemical Brothers volt a fő csalétek. Ez a brit duó húsz évvel ezelőtt tényleg megelőzte a korát. A fél világnak diktálták a tempót az elektronikus tánczenében, a kétezres évek közepétől azonban már nehezen lehetett komolyan venni őket. A Szigeten ők is harmadszor játszottak, a 2007-es bulit volt szerencsém végigásítozni, pedig valamikor szerettem őket. Aztán tavaly kiadtak egy ütős albumot, úgyhogy ismét kíváncsi lettem rájuk.

Nos, Tom Rowlands és Ed Simons még mindig nagy királyok. Pattogtak a taktusok, megvillantak a jobbnál jobb témák, érdekes hangszínek, és szépen hallatszottak az egymásra épülő rétegek, ahogy szinte szólótémaként felbukkan egy szekvencia, majd jön a második, harmadik, hogy aztán beinduljon a zúzás. A hangosítás is korrekt volt, bár a koncert első felét nem láttam. Hallgattam ugyanis Sanyira, aki az A38 hajó legénységének tagja, és ajánlott egy zseniális izraeli rockzenekart az Európa színpadon. Ouzo Bazooka a nevük.

Asszociációs klipek

Nagyszínpadra került – intenzíven csepergő esőben – a dél-afrikai Die Antwoord is. A vizuális elemek, a kosztümök és a kisfilmekként is működő klipek náluk egyenrangúak a zenével, sőt új dimenziókat nyitnak neki. A zene egyébként a kilencvenes évek rave-hangzását idézi, nem kevés öniróniával. Mintha azt üzennék: tudjuk, hogy tudjátok, hogy ez mennyire gáz, de ha sokáig hallgatjátok, megszokjátok és megszeretitek. Az angol-afrikaans keverékszövegeket rappelő, gengszter fazonú Ninja és a szőke, törékeny Yolandi izgalmasan bizarr frontemberek, és a társadalomkritikus, komoly asszociációs hálót szövő klipekben jó színészek is. A zene viszont filmes körítés nélkül, fesztiválkörülmények közt kissé vérszegénynek hat, illetve más, egyszerűbb értelemben élvezhető.

Ajánló a hétvégére

Végül pár tipp azoknak, akik a hétvégére érkeznek a Szigetre. Tudom, a merészség netovábbja, hogy a szombati Muse-koncert helyett egy magyar zenekart ajánlok figyelmükbe, de a Fran Palermo elképesztően izgalmas sűrítménye mindannak, ami a rockzenében előremutató. Zenéjük rengeteg különböző stílusból (brit pop, garázsrock, mediterrán hangulatok, blues, folk stb.) állt össze egy olyan színes kaleidoszkóppá, amely folyamatosan formálódik, változik, mégis minden elemében kerek egész. Szerintem nekik kellett volna megnyerniük a Nagy-Szín-Pad tehetségmutatót, mert a Bohemian Betyarstól nem fog hasra esni a szakma Hollandiában, az Eurosonic fesztiválon. (Azért nem, mert az általuk képviselt gypsy-punkot már többen „feltalálták”.) Szóval a Sigur Rós-koncert után át lehet fáradni a nagyszínpad elől a Magic Mirror sátorba.

Vasárnap David Guetta helyett az arab rock nagyágyúját, az algériai születésű, Párizsban élő Rachid Tahát ajánlom a világzenei színpadon, aki sok mindent kipróbált a punktól az elektronikáig, de dalainak alapja a rai, ez a dallamos, egzotikus észak-afrikai népzenei stílus. Rachidot az ortodox körök kiátkozták, mondván, hogy Allah-kísértés ennyi mindent összemixelni, az európai közönség viszont a rai megújítóját tiszteli benne. Ráadásul 2013-as Zoom című albumán, amelyet rongyosra hallgattam, vadnyugati fílinget idéz meg. Ez a lemez sokak szerint harmincéves pályafutásának a csúcsa.

Előtte a nyugat-szaharai Aziza Brahim lép fel ugyanott, aki a tavalyi budapesti WOMEX világzenei expón nagy sikert aratott, úgyhogy talán most is jó alternatívája a Block Partynak vagy a nagyszínpadon rappelő Tinie Tempah-nak.