Leborulva a cédrus előtt

A megnyilatkozás s az abba csak később behelyettesített „plein air” hatására Csontváry – mert ma inkább csak így ismerjük – meglett férfikorában vette kezébe az ecsetet, hogy a tökéletességre törekedve alkosson, keresve a „napút” színgazdag, látomásszerű világát. Megteremtse az életművet, amely szerencsés megmenekülésével, többszöri újrafelfedezésével az újkori honi képzőművészet egyik legtöbbet vitatott témájává vált. Vannak akik, rajongásig szeretik, vannak, akik alkotásait egy hóbortos elme szülötteinek tartják. Számomra mindig azok az alkotások jelentették és jelentik az igazi élményt, melyek a sokadik megtekintés után is tudnak újat nyújtani. Csontváry közéjük tartozik! Képeit, életét először Németh Lajos Csontváry-albumából ismertem meg, s művei úgy „kicsiben” is megérintettek. Évekkel később, 1994-ben, amikor Budapesten restaurált képeinek első nagy bemutatóján eredetiben láthattam őket, valami hasonlót éreztem, mint amit egyik kritikusa, aki egy elemzésében azt írta a Magányos cédrusról: „.... úgy éreztem, térdre kell borulnom előtte ...”

Életét és munkásságát mítoszok és legendák övezik. Felkészülése színhelyén, Gácsott csak patikusként ismerték. A falu szélén lévő egykori gyógyszertárának épülete ma is áll. Amikor 1984 körül első ízben jutottam be, még megvolt az a kis ablak is, melyen a gyógyszert adogatta ki. Egy losonci gyűjtőnél láttam a nevével és aláírásával ellátott üvegecskéit és néhány receptjét. Beszélhettem egy idős, akkor már a 90. évét taposó bácsival, aki még emlékezett rá, arra, hogy gyerekként kifutófiúnak alkalmazta. A ház akkori tulajdonosai azt is elárulták, hogy annak padlását már annyian átnézték, hogy ott egy tűt sem igen tudnék találni. Pedig egykor szinte zsúfolásig tele volt. Gerlóczy Gedeon egyik visszaemlékezéséből tudjuk, hogy az 1930-ban, a budapesti Ernst Múzeumban megrendezett Csontváry-kiállításon több, a festő addig ismeretlen képét is bemutatták, melyek nagyobbik része innen került elő. Székely Sándor gyógyszerész, a gácsi gyógyszertár utolsó bérlője, majd tulajdonosa 1919-ben Kecskemétre költözött. A padláson talált festményeket is magukkal vitték, de nem őrizték meg. Néhány kivételével az ottani művésztelep fiatal növendékeinek adták „vászonnak” (párat közülük később árverésen eladtak). Kis keserűséggel azt mondhatnánk, legalább festők jutottak hozzá. Feldarabolták a nagyméretű Passió-jelenet vásznát is, amelynek a véletlen folytán csak néhány részlete maradt meg. Szerencsésebb sorsra jutottak azok a képek, amelyeket ugyaninnen gyűjtők, közöttük a losonci Oppenheimer Rezső szerzett meg, tudomásom szerint fizetségül orvosi szolgáltatásaiért. Közülük a Gém című kép lett a legismertebb, melyet Oppenheimer örököseitől a Nógrádi Galéria vásárolt meg. Szólnak helyi – megítélésem szerint nem is megalapozatlan – legendák arról, hogy a patika padlásán elhelyezett festett vásznakat (tyúk)ólak befedésére is használták. Mint ahogy arról is, hogy az ott talált iratok és rajzok jó része valamikor az 1950-es években, az udvaron megrakott tűzben vált füstté – valószínűleg örök titokká változtatva Csontváry életútjának sok-sok máig ismeretlen részletét.

Elszántság, céltudatosság, elfogultság jellemezte a Gácson eltöltött éveit. Szakmai tevékenysége mellett aktívan vett részt a gácsi és losonci társadalmi életben. Előkészítő, alapító-támogató, majd sokáig választmányi tagja volt a Losonci Közművelődési Egyesületnek. 1884-ben díszvendége volt annak az ünnepségnek, amelyet a losonci Dalegylet fennállásának 25. évfordulója alkalmából rendeztek.

A régió, korának egyik legszínvonalasabb lapjában, a Losoncz és Vidékében 1885–1886-ban jelentek meg írásai. 1885-ben az iskolákkal és közművelődéssel, 1886-ban pedig közművelődéssel és mezőgazdasággal foglalkozott – mai szemmel nézve nem kis fokú elfogultsággal és nemzeti önérzettel. „A magyar nyelv és iskola” (1885. június 28). Felvidékünk iskolái (július 12.). Az írásra Miesel Zsigmond plébános reagált (július 19.) részben egyetértve, de inkább rosszallóan szólva néhány megállapításáról, például arról, hogy Gács elszegényedésének egyik oka a mértéktelen pálinkaivás. „... kis mértékben igaza van, nem tagadom, de még sem oly mértékben, mint ezt állítja; ismerek én ennél sokkal iszákosabb népet, s még sincs olyan sötét színekkel lefestve, mint Gács városa Kosztka úr által...”). Gácsi leány-iskola (július 26. és augusztus 2.); A közmívelődés érdekének előmozdítása czéljából Gácson rendezendő ünnepélyek (szeptember 20.); A Gácsi közmívelődési estélyre szóló értesítés – kishír Miesl Zsigmond, Kosztka Tivadar aláírással (szeptember 27.); Még egy szó a „Losonczi közművelődési egyesület” megalakulásáig (szeptember 27.). Az írásban Kossuth és Széchenyi nagyságára és az általuk elindított folyamatokra hivatkozva állapította meg: „... semmi tekintetek vissza nem tarthatják Losoncz városát e missziótól, intelligencziáját azon közreműködéstől, melyre értelmisége alapján hivatva van. A közművelődési egyesület tehát Losonczon kell, hogy megalakuljon, meg a nemes szívű s hazafias intelligecziának összetartásával olyformán, hogy az mihamarabb életbelépve, hasonmissziójú városoknak mintául szolgáljon...” Az ipariskola kérdéséhez Losonczon (november 15.); Kis községek óvó-intézetei (december 13.).

Ismertebbek az 1886-ban megjelent írásai: Mezőgazdasági viszonyaink s a házi ipar (1886. március 28.); A mezőgazdaság és a pénzhiány (július 25.); Mezőgazdaságunk s a hazai ipar (szeptember 12. és 19.).

A két év alatt több hirdetést is közzétett. „Gyógyszerész gyakornokul felvétetik Gácson” (1885. szeptember 27., október 4.). „A gácsi gyógyszertár elve: legjobbat legolcsóbban...” (1886. június 27., július 4. és 11.) (Ebből pl. megtudjuk, hogy gyógyszertárának neve a Vörös Kereszthez volt – valószínűleg a háztól kb. 100 m-re az út mellett ma is álló keresztről nevezte el). „Kosztka Tivadar ... sósborszesze” (1886. november 14.) A hirdetésben szakértőként szereplő Dr. Plichta Soma és Pokorny Ede egy héttel később (1886. november 21.) nyilatkozatot tettek közzé arról, hogy Kosztkánál ilyen funkciót sohasem töltöttek be! Kosztka T. válaszában („Felelet”, 1886. november 28. – mint „sósborszesz készítő gyógyszerész”) közölte, hogy a nevezettek folyó év február 27-én voltak nála hatósági szakértőként az ottani borszesz megvizsgálásánál. S mivel a sósborszesze alapját 96%-ban ez képezi, ezért azt ugyanannak tartja, amit ők megvizsgáltak. Ugyanezt a hirdetést a szakértők nevei nélkül még háromszor tette közzé (1886. december 12., 26., 1887. január 2.). Ezután írásaival már nem találkozunk a lapban. Valószínű, hogy a szakmai munkája mellett ennek az is oka volt, hogy a fenti konfliktuson kívül a lapban közzétett más támadások is érték. Az 1886. november 21-i számban Gróf Forgách Sándor (mint gácsi iskolalátogató) rótta fel neki, hogy a nyilvánosan – a lapban is – közzétett állításai és többszöri felszólítás ellenére sem fizetett ki 100 frt támogatást a gácsi iskolának. Válaszában K. Tivadar (1886. december 5.) tételesen sorolta fel, hogy mikor és mivel támogatta az iskolát. Beismerte, hogy a 100 frt-ot valóban nem fizette ki, de nem azért, mert nem akarta. „Nyíltan, tehát ismételten kijelentem, hogy a 100 frtnak folyósítását – szegény ember létemre is – azonnal eszközlöm, mihelyt Gács község szegénységi bizonyítványa az alispáni kéz által meger#síttetik s hozzám bemutattatik...” Azt is kifejtette, meggyőződése, hogy Gács nem szegény, hanem társ-községei között egyike a legvagyonosabbaknak, s nemcsak hogy nem szorul egyesek támogatására, de adakozhat is.

Csontváry egyike azoknak, akik csak évtizedekkel haláluk után érték el azt a sikert, amelyre életükben vágytak. Életútját, munkásságát könyvek, albumok írások sora elemezte és elemzi. Ezekből egyértelmű, hogy meghatározó szerepet töltenek be munkásságában a Felvidéken eltöltött évei. ĺgy születésének 150. évfordulóján emlékezve rá jó lenne, ha az évekkel ezelőtt Iglón felavatott (igaz, nem látható) mellszobra mellett más emlékhelye, emléktáblája is lenne, vagy akadna egy egyesület, intézmény, amely a nevét viselné, magára vállalva szlovákiai vonatkozású emlékeinek felkutatását és ápolását is.