Lanczkor Gábor: Az elefánt ormánya

Saját telken, magas kőkerítés mögött áll a középkori szerb templom. Ők is a török elől hajóztak föl idáig, mint a szentendreiek; csak jóval korábban. A tömjénszagú épületben (rendszeresen használják) jellegzetesen közép-európai a szentszag. Mintha csak Ráckevéről mintázta volna a Párhuzamos történetek Mohácsának településszerkezetét Nádas. Egy rég olvasott novellából emlékszem a (talán) ironikusnak szánt felvetésre, hogy a csúszkás vécékagylók elterjedése lelki gyöngeségünk ékes bizonyítéka. Nem merünk többé szembenézni a saját szarunkkal. Ami adott esetben végzetes is lehet; az enyhén véres széklet észrevétlen marad. Heves vágy Dylan Thomast olvasni. Fanyalgás Bob Dylan irodalmi Nobel-díja kapcsán (innen az inger: az egyik cikkben megemlítette valaki a walesi költő nevét). Bob Dylan munkássága nem „irodalom”, mondják a kiművelt emberfők. Nem tudom, ezek az alakok hol éltek az elmúlt húsz évben. Az urbanisztikai izgalom paralellje számomra maga az álom. Ráckeve egymásba tekeredő utcái az autóból. A pesti József utca párhuzamosának tört vonala. Ez a rész kimarad a Szaturnuszi mes­ékből: Az elefánt ormánya/ Miután az utólagos nosztalgiával Nagy-Magyarországnak nevezett történelmi képződményről a vesztes első világháborút követően leváltak a többségében nem magyarok lakta részek, apai dédapám, a huszonnégy éves, de még nőtlen Lanczkor Ferenc úgy határozott, körbejárja a megmaradt csonka területet, mégpedig gyalog. Mindvégig az új határvonalon kívül, annak közvetlen közelében kívánt haladni. Dédapám tehetséges ember volt; nemcsak remekül gazdálkodott, de jól is énekelt, nemes arányú bútorokat ácsolt össze, és az általa készített cimbalom még ma is megvan romjaiban a köcski ház padlásán. Miként harcolta ki idős szüleinél, hogy valóban útnak indulhasson, az ma már rejtély, mindenesetre útnak indult, ez tény. Úgy határozott, az elefánt ormányánál kezdi, és onnan nyugati irányban, az óra járásával megegyezően indul majd tovább. Az ormány végén, az orrlyukain kívánt kibújni az elefántból. Elgyalogolt Celldömölkre, ott vonatra szállt, fölutazott Budapestre. Még aznap továbbment Marosvásárhelyre, ahol pár napot egy régi pápai iskolatársánál töltött, akit főerdésznek helyeztek oda akkoriban. Elvonatozott az ezeréves határ megmaradt határátkelőjéhez, Gyimesbükkre, ott leszállt a szerelvényről, bemutatta útlevelét a határőröknek, majd a sínek mellett haladva eltűnt az új tavasz fenyőillatú dzsungelében. „Döng a Föld a Nap körül/ vért köpül” – olvasom egy (gimnazistáknak kiírt) verspályázat egyik szövegében, szétrímelt álca-sorok közé rejtve.  „Mert aki csak nádból és állatok irhájából készít hajlékot magának az a maga szellemét a minden teremtmények közös végzetéhez kötözi és hangtalan vissza fog süppedni az ősidők sarába. De aki kőből építkezik a világmindenség szerkezetét akarja megváltoztatni amiként ezek a régi kőművesek is ha mégoly kezdetlegesnek látjuk ma a művüket.” A szőlőhegy és az erdő érzékeny határsávja a Fekete-hegyen. Egy hajdanvolt pince derékmagas alapfalai a pár évtizedes csertölgyesben (alig tíz méterre az erdő szélétől). Ahol a határvonal tisztátalan (bodzákkal, akácokkal), de már nincs nyoma kacsoknak és indáknak, se építményeknek, oda a filoxéravész idején fölhagyott szőlőket vizionálok. Kapa karcolta kövek simára kopva. Szárazon rakott alacsony kőfalak följebb az erdőben. Roppant bazaltépítmények; mint egy soha meg nem épült piramis alapfalai. Van számomra az idősebb (mond­juk úgy, ötven fölötti) balaton­he­nyeiek helyfogalmaiban valami közös nevezőjű disszonancia. Majdnem lehetetlen követni az útbaigazításaikat. Ők persze tökéletesen megértik egymást. Csak egyetlen példa: fönn a szőlőben a déli iránynak van egy szubjektív definíciója: amerre a hegy lejt. Megértik, nem javítják ki egymást. Tölgy- és juharlevelek esőznek a frissen elkészült fatárolóra az október végi napsütésben. A tölgylevelek alján apró gubacsok. Fogalmam sincs, mi lehet ez.