Kulka János az ipolysági zsinagógában

A hajdan neológ és Status Quo közösségeket befogadó kis ipolysági zsinagóga szombaton megtelt műélvezőkkel és emlékezőkkel. A hosszú bevezetők nem mindig tesznek jót egy rendezvénynek, ebben az esetben azonban kifejezetten szolgálták az est közvetlenségét.

A fellépő művészt Makovínyi Pál, a rendezvény egyik szervezője mutatta be. A házigazda Hunčík Péter pedig elmondta, mennyire magától értetődőnek tartotta Kulka a meghívást, majd mozgósító beszédet intézett a több mint száz jelenlevőhöz, felszólítva őket, legyenek végre „sági polgárok”, kezdjenek „ságiasan” viselkedni és cselekedni. Kulka Jánost Hunčík a „város másodszülöttjeként” hívta színpadra.

Kulka szerint is Ipolyság a kulcsszó. Ő egyébként úgy gondolja, a világon csak kis ügyek vannak, s ezek válnak majd egyszer közös, nagy üggyé. Ilyen kis ügy ennek a zsinagógának a helyreállítása is. „Nem tartom magam nagy dolgokra hivatottnak, az a feladatom, hogy magam körül rakjak rendet.” Az estről, amelyet nosztalgikus, melankolikus hangulat uralt, csak annyit mondott: „olyan dalokat fogok énekelni, amelyeket szeretek.” Mégis szinte monodrámává álltak össze a különböző zeneszámok. Olyan szerzők és előadók dalai hangzottak el, mint Gilbert Becaud, Aznavour, Dés László, Presser Gábor, Pavel Danek és Malek Miklós. A szövegekben leggyakrabban a kapcsolatok és a boldogság törékenysége, a valóságtól való menekülés, a jelennel szembeni elégedetlenség tükröződött. Kulka János előadásmódjára talán a szemérmes magamutogatás a legjobb kifejezés. Visszafojtott szenvedélylyel, a belefeledkezés művészetével, ha kellett, perzselőn, ha kellett, hűvösen szólaltatta meg a filmdalokat, musical-betéteket, sanzonokat, az átvett és a testreszabott, neki írt dalokat. Kulkának egyszerre adatott meg a remek beleérző képesség s a különböző dalokat a maga képére formáló egyéniség. Ha arra volt szükség, a mikrofon mögé bújva eszköztelenül „nézett sokáig a felkelő nap felé”, vagy mesélt arról, hogy mi történik akkor, amikor az embernek nem marad senkije és semmije, vagy megpróbálta megállítani az időt, hogy szerelme ne menjen el. Ha arra volt szükség, mikrofonnal a kezében fürkészte a tekinteteket, s bizonyította, hogy a dal a közhelyek felizzításának lenyűgöző művészete, ha tehetséggel művelik. Énekelt róla, ki élete értelme, róla, kiről csak egy fénykép maradt, mert „minden mást eltéptél”. Ha kellett, karmestermozdulatokkal, süketnéma jelbeszéddel egészítette ki a dalokat. A zsinagóga csupasz belseje nem rejtette el a nézőket sem egymás, sem az előadó elől, valóban egy térben voltunk – Kulka is hallgatott minket. Odafigyelt, és megelevenedett a város. Borzongató találkozása volt ez halvány múltnak és bizonytalan jelennek, az elvágyódás szomorú szépsége kötött össze minket. Egy pillanatra visszakapta jelentését az elcsépelt és kizsigerelt „közösség” szó. Kulka János elárulta: félt, hogy „elbőgi magát”, ezért csak most a végén mondja el, hogy koncertjét édesapja, Kulka Frigyes emlékének ajánlja. Ráadásként éppen ezért egy Szép Ernő verset énekelt el. „Úgy sajnálom az embereket, mert élnek”, „tétovább vagyok az elveszett gyereknél”. A vastapsot követően Hunčík Péter elmondta, nincs szebb, mint fanyar sanzonok és egy nyári est találkozása, és megígértette a színésszel, hogy második lemezének előbemutatója itt lesz a zsinagógában. Kulka János a koncert után egy hajnalig nyúló fogadáson beszélgethetett azokkal, akik még ismerték édesapját, s szívesen elevenítették fel „Kulka Frici” alakját és a régi Ipolyság hangulatát.