Könnyű szeretni, nehéz bírálni

Szarka Tamás, kezében a díjjalA kisajátítás persze rég lehetetlen, a Szarka fivérek már-már a világörökség részei, és inkább az „anyaországban” érzik otthon magukat, elég megnézni a koncertnaptárukat.

Aki fürge és mobilis, ma még elugorhat a Budapesti Kongresszusi Központba egy ráadás Ghymes-karácsonyra. Akinek viszont Pozsony közelebb van, együtt szilveszterezhet a zenekarral az Óváros-téren, csak ki kell bírnia a cudar hideget, valamint a további fellépőket, mint Zdenka Predná, a Para, vagy a Hex. Aki pedig Németországban tölti az ünnepeket, beszerezheti Szarka Tamás nemrég megjelent kétnyelvű verseskötetét, melynek címe Anonymus utazik. Nos, ennyi naprakész információ után pótoljuk a pótolandókat, jöjjön az éGHYMESe című díjnyertes lemez recenziója.

Hogy az anyag jó-e, vagy sem, azt a MAHASZ-ítészek már eldöntötték helyettem, hiszen az egykori Arany Zsiráfot felváltó Fonogram díjat a kategóriánként öt indulóból csak egy lemez kaphatja meg, világzenében pedig mostanában nagy a tülekedés Magyarországon. A Ghymes idén a következőket körözte le: Kormorán, Makám, Djabe és Váradi Café, megannyi stílusteremtő versenyző abban a műfajban, amelyet jobb szakszó hiányában world music-nak hívnak.

A Ghymesről már sok mindent leírtak. Ha „odébb” születnek, valami termékeny helyen, ma etno-világsztárok lennének, akár a Peter Gabriel-féle WOMAD napernyője alatt is cseperedhettek volna. Túloznék? Nem hinném, ebbe a zenekarba ugyanis szakmailag nehéz belekötni. Teljesen eredeti jelenség a (mindegy, melyik) hazai szcénán. Nincs előzményük és nem is csináltak iskolát. Zenéjük egyszerű, mégis kiismerhetetlen. Szövegeik néhol szürreálisak, máskor abszolút lényegre törők. Dallamaik megnyugtató mederben tekerednek, csavarodnak, csak néha szabadulnak el, ám még így is ismerősek nekünk magyaroknak, valahonnét mélyről.

A zenekar ráadásul élőben még markánsabb, mint stúdióban, tavaly meg is kapták a legjobb élő produkció díját azért a koncertprogramért, amit az ősszel volt szerencsém megtekinteni Kassán. A színpadon, majd később a korongon sem tudtam nem észrevenni, hogy a Ghymes nélkülöz néhány kulcsfigurát. Persze jöttek helyettük újak, nem is akárkik, a zene viszont nagyot változott. A csapat most válaszúthoz érkezett, el kell dönteniük, merre tovább.

Az éGHYMESe profi album, tömegfogyasztásra is alkalmas, sőt akár a kereskedelmi rádiók is játszhatják, illetve játszhatnák, mert teljesen mai zene, amit hallunk. Népi ízeket csak nyomokban tartalmaz, valahogy úgy viselkedik benne a folklór, ahogy a fokhagyma a spenótban: remek ízt ad neki, de nem nyomja agyon. A Ghymes legnagyobb erénye, hogy saját zenei világukba építették be a népzenét, nem pedig fordítva, ahogy ezt a posztmodern kor gyermekeitől elvárhatjuk. Ezen a lemezen is létrejönnek a találkozási pontok, a stílusok egymásba csúsznak, néha szinte már tiszta rockzenét hallunk. Arányérzék és kiforrottság, hat a dolog. Talán a régebbi albumok nyersesége hiányzik, az én ízlésemhez képest túlságosan kimunkált minden dal, ám rólam köztudott, hogy szinte betegesen vonzódom a hallgathatatlan, roncsolt zenékhez.

A „tömegigény” okos szemmel tartása egyébként tendencia a huszonegyedik századi világzenében, elég megnézni az ilyesmire szakosodott rádiók és lapok sikerlistáit, csupa könnyen emészthető, populáris album szerepel rajtuk, a nélkülözhetetlen egzotikus bukéval. A Ghymes-albumon jó példa erre a Bárka című kis remekmű, erről az uniós tagállamokban senki meg nem mondaná, hogy török, macedón vagy magyar dallamvezetésen alapszik-e, csak azt hallják, hogy jó. Rögtön ez után rockos zúzás következik, az Éneklő magyarok. Ez a másik véglet, mellesleg a nyolcvanas évek szocialista hardrock-zenekarai simán feltették volna a lemezükre. A modoros éneklés és az enyhén ciki szöveg viszont remélhetőleg stílusparódia akart lenni (Itt a tűz, égni kell/Itt az út, járni kell/Hány magyar énekel/S hány magyar hallgat el), azon ritka pillanatok egyike, amikor a Ghymes a humoránál van. Ez az összetevő ugyanis szinte kizárólag a zenekar gyereklemezein fedezhető fel, pedig én nagyon díjaznám.

Előfordulnak három-négy perces instrumentális bevezetők (Daráló, Vér – szabadon) ezzel a Tánc a hóban című megaslágerben kísérleteztek először. Bejött, folytatják. Ez a törekvés határozottan pozitív, vesszenek a hagyományos pop-klisék, az unalomig ismert dalszerkezet, legyen helyette végre valami váratlan, akár teljesen instrumentális szám is. A világzene épp azért szabad, szárnyaló műfaj, mert ami összeillik, bátran össze is ereszthető benne, és lehet magasról tojni az elvárásokra. Ráadásul manapság annyi minden hat az alkotó emberre, hogy a végén alig lehet kidedukálni, melyik ihlet honnan jött. (Erre Magyarországon talán a Hétrét nevű zenekar a legjobb példa, akik a magyar-osztrák-szlovén hármas határ közelében élnek, mindhárom nép dallamait felhasználják, sőt újabban finn elemeket is raknak a dalaikba, anélkül, hogy frusztrálva éreznék magukat ettől).

Az éGHYMESe rendkívül jól szerkesztett lemez, van értelme a számok egymásutánjának, minden hangzásbeli és zenei váltásnak. A hangszerelés ötletgazdag, néha a hegedű, vagy a szaxofon a refrén alatt is szólózik, gitárriffek keverednek tamtam-dobokkal, szóval agyafúrt, rafkó megoldások sorjáznak. A legtörzsibb dal a Parasztínek, de a „fül-náspángoló” strófákat gyorsan feloldják emészthetőbb refrénekkel. Beúszik a szintetizátor is, főleg a Pléhkirályban, amely egyébként szerepel Szarka Tamás Anonymus című szólóalbumán is. „Ennyire” talán nem jó a dal, erről a lemezről mindenképp lelóg, míg a másikon belesimul a koncepcióba. A Kalapács strófái határozottan Kispálos beütésűek, mind dallamilag, mind szövegileg – ilyet se gondoltam, hogy valaha leírok a Ghymesről! – még szerencse, hogy aztán jön a szaxofon, és szétcsapja a káprázatot. Jelen van némi líra is, de igen szublimáltan (Jaj, Vali barátom...), ez inkább a középtempós számok lemeze. A szinti csak néha zavaró, például a Vér – szabadon elején, ezt a hangszert sohasem fogom megbocsátani annak a zenekarnak, amelyben olyan hegedűs van, mint Szarka Tamás.

Furcsa állapotban leledzik a világzene ma Magyarországon. A piacot egyrészt elborítja az etno-giccs, (lásd az ír-popot és a NOX-féle szemfényvesztőket), másrészt viszont az autentikus népzene, illetve az ugyancsak folklór alapokon nyugvó etnodzsessz és etnorock előadói minden korábbinál nagyobb érdeklődésnek és megbecsülésnek örvendenek. A hagyományos popzenei felállás mellett – dob-basszus-billentyű-gitár – azok is nyerők, akiknél valaki két tamot is ütlegel, vagy előszed egy lantot, furulyát. A világzene sokszínű, és már az anyaországban is megvan az Európára jellemző három fő irányzat. Vannak, akik ma is ugyanazt játsszák, amit őseik évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt, csak a külföldi fesztiváloknak, eladott lemezeknek köszönhetően szélesebb körben váltak ismertté, és csupán jobb híján kerülnek a worldmusic-skatulyába. A másik csoportba a kommersz etnopopperek tartoznak, akiknek a biznisz fontosabb, mint az értékteremtés. És vannak azok a kreatívok, akik a népzenei dallam- és ritmusvilágból új, saját dolgot hoznak létre, nem is mindig tudva, mit cselekszenek. Ide tartozik a Ghymes. Ugye emlékeznek, milyen komoly arccal nyilatkozták évekig, hogy ők nem világzenét, hanem „Ghymes-zenét” játszanak? Nos, ha ez így lenne, egy idő után a tutira menés esete forogna fenn. Márpedig ez a lemez az eddigi legmeglepőbb Ghymes-album, mert az ortodox hívek nem azt kapták, amit megszoktak, az újszülöttek pedig ez alapján rákattanhatnak a régebbi lemezekre is. Bárcsak.