Kis dolgokból gyártott nagyon is sajátos világot

Mándy Iván a Teleki téren... Oláh Csaba felvétele „…regénye helyett a jegyzeteit…” Mit gondolt vajon a kritikus? Hogy öngyilkos, végüket vesztett mondatokat kapott? Nem vette észre, hogy a szikár szavak mögött egy sajátos stílus ragyog? Hogy a hétköznapok kopott tárgyai a mulandóság fájdalma elől menekülnek Mándy páratlan írói világába? Abba a világba, ahol álom és valóság, fantázia és emlékezés szinte szétválaszthatatlanul egybeforr. Ahol gyors vágással vagy lassú áttünéssel olyan kalandokba bocsátkozhatunk, mint senki mással, csak vele, a széppróza egyik legeredetibb hangú mesterével.

Mándy Iván a magyar líra összetéveszthetetlen alakja. A Palatinus Kiadó életműsorozatában regényei, kisregényei, novellái és elbeszélései után most huszonöt hangjátéka is megjelent. Közülük nem egyben Harkányi Endre, a Vígszínház művésze is szerepet kapott, aki gyerekkorát és ifjú éveit ugyanott töltötte, azokon az utcákon, tereken, ahol egykor legkedvesebb íróinak egyike, a mindenre kiterjedő megfigyelések mestere, a presszóihoz, kapualjaihoz, udvaraihoz, lépcsőházaihoz, de mindenekelőtt a hőseihez hűséges Mándy Iván.

„Ez az arc! Ez a kövérkés, pufók arc! Az áll is olyan lágy. És ez a toka! Hogy a csudába híztam meg ennyire? De hiszen nem is híztam meg, csak éppen az arcom! Luftballon-arc! De a szememben… igen, a szememben mégis van valami elszántság. Sőt! Kegyetlenség! Mondhatnám, egy kalóz kegyet?len?sége.” Ismerős a szöveg?

Nem.

Egy kicsit sem?

Egyáltalán. Ez én lennék? Rólam szól a leírás?

Játék a téren. Csuli szavai egy 1977 áprilisában bemutatott Mándy Iván-hangjátékból. Nem kell emlékeznie rá, hiszen harminc éve már, hogy mikrofon előtt állt a szöveggel.

Én meg ötven éve vagyok ezen a rögös pályán! Annyi mindent mondtam, játszottam rádiójátékban, filmben, színházban, hogy tényleg nem emlékszem erre a szövegre. De! Mándy Ivánt már nagyon régóta szeretem. Valahogy mindig előkotort egy-egy írásával, sőt még egy színdarabjában is szerepeltem. Tudniillik én is az ezerszer átkozott és áldott VIII. kerületben laktam, mint ő. Ez a kerület pedig egészen különös helyet foglalt el Budapesten, és ez így van a mai napig is. A gyerekkoromat és a fél felnőtt koromat töltöttem a Teleki tér és a Népszínház utca környékén. Mándy is sokáig ott élt. A Teleki tér és a Fiumei út sarkán. Írói munkásságának nagy része az ott élő emberekről szólt, s ha nem is tudatosan, valahogy mégis gyakran bekerültem a rádiójátékaiba. Arról nem is beszélve, hogy az én nagybácsikámnak ott, a Népszínház utca sarkán volt ruhaüzlete. A Tátra mozi mellett. S az ő fia, az én édes unokatestvérem és Mándy Iván testi-lelki jó barátok voltak. Meg kell, hogy mondjam: amikor főiskolára jártam, Mándy még nem tartozott a hivatalosan elismert írók közé. A többi író sem értette, hogy egy WC-lehúzó fogantyújáról vagy egy ház bejárati ajtajának kilincséről hogyan lehet oldalakat írni? Engem viszont, aki romantikus lélek vagyok, ez rettenetesen megfogott. Akkoriban ismerkedtem meg az impresszionista festészettel, s én ezt tökéletesen értettem és élveztem, és adekvátnak tartottam ezeket a furcsa, érdekes leírásokat tárgyakról és emberekről. A Mándy-hangjátékokba viszont úgy kerültem be, anélkül, hogy személyes barátság fűzött volna bennünket egymáshoz.

Lehet, hogy az író személyes kérése volt, hogy a hangjátékok rendezője, Varga Géza újra és újra beválassza?

Lehet. Én nem tudok róla. Ott fociztunk a Telek téren, ott árultuk a vizet a moziban, ott voltak a cselédek, a cigányok, a zsidók, a handlék, az ószeresek… én ismertem jól ezt a világot. Az ő világát.

Látta őt felbukkanni néha-néha?

A téren? Soha. Én csak főiskolás koromban tudtam meg, hogy ő nagyon nagy író. Hogy a tiltottak, a tűrtek és a támogatottak között ő a megtűrtek közé tartozott. De mondom, én később kezdtem felfigyelni rá. Aztán jött egy nagy találkozás, a színdarab. A Mélyvíz, amelyből 1960-ban legendás musical született a Petőfi Színházban. Az egy sikeres bukás volt. Óriási politikai felháborodást vont maga után a bemutató, ma már nem is értem, hogy miért.

Elveszik egy kabát a ruhatárból. Ez a történet magva. Sándor Pált is annyira megragadta, hogy Szabadíts meg a gonosztól címmel 1978-ban filmet forgatott az írás alapján.

Amikor enyhült a kemény diktatúra, Mándy már komoly író volt, és neves írótársai is elismerték. Ő soha nem törleszkedett a hatalomhoz, óriási tisztelet övezte. Benne nem volt meg az a kettősség, mint Németh Lászlóban, Illyés Gyulában és sorolhatnám, hogy „egy kicsit odanyalok, s akkor életben maradhatok”. Ő erre nem volt képes soha. Mándy mindig kívül állt. És mindig a megszokott presszójában, kávézóiban írt. Nem lehetett eltéríteni a régi szokásaitól.

Hangjátékainak egykori dramaturgja, Kopányi György szerint „… Iván igen konok ember volt. Igaz, konoksága így igényességét volt hivatva megvédeni. Nem csak mondatokhoz, szavakhoz is. Én – természetesen – a műfaj szabályait, tisztességét védtem, ő azonban egy nagyon kikristályosodott írói sváda nevében mondta nemegyszer: »Akkor sem. Én… ezt… sohasem fogom leírni. Legtöbbször igaza volt. Meg kellett tanulnom mándyul.«”

Cizelláltak voltak a szövegei, igen! Nála egy szónak, egy hangzónak helyi értéke van. Ő mindig kész anyagot adott le. Mivel színműveket nem írt, gondolom, a Petőfi Színház dramaturgiája vette rá a színdarabra. Ez lett a Mélyvíz. Hogy ő miképpen alakította a szövegeket, nem tudom. Egy kortárs, élő szerző művét nem lehet szabadon csűrni-csavarni. Ő ezt nem engedi. Mándyval sem lehetett volna ezt tenni. Nem ment volna bele. Mi óriási élvezettel próbáltuk a darabot, mert szerettük nagyon. Arra is emlékszem, hogy Gyulai Gaál János csodálatos zenét írt hozzá. Sennyei Vera játszotta a ruhatárosnőt. A harmadik előadáson már a csilláron is lógtak, annyian nézték az előadást. Volt egy emelt forgószínpad, ott járkált a ruhatárosnő, ott mutatta be a VIII. kerület minden szegmensét, a különböző társadalmi rétegeket. Agárdi Gábor például egy öreg zsidót játszott. Csodálatos volt. Mint újságrikkancsnak, nekem is volt egy remek dalom, és az is eszembe jutott most, az a csodálatos jelenet, hogy ott ült egy csomó szegény ember a színpadon, és együtt énekelték, hogy „Hull a hó, hull a hó, szebb lesz a világ…”. Gyönyörű volt! Talán csak Szinetár Miklós, a darab rendezője tudná megmondani, miért kellett levenni a műsorról ezt a robbanásszerű előadást. Bizonyára azért, mert az elveszett kabát Magyarország becsületét szimbolizálta. Aztán lehet, hogy ezt csak belemagyarázták, mindenesetre volt egy ilyen politikai felhangja az előadásnak. Nagyon sajnáltuk, hogy lekerült a repertoárról.

Mándy Iván bejárt a rádióstúdióba, hogy közelről figyelhesse a felvételeket. Ott ült végig a rendező mellett a fülke mélyén, nehogy az másképpen értelmezzen egy szót, egy mon?datot. Kopányi György szerint ezzel vérig lehetett sérteni őt. A színészek állítólag valósággal rajongtak érte. Többen félre is hívták, hogy megköszönjék neki a szerepet, az emlékezetes figurát. Önben milyen kép alakult ki róla?

Mándy idősebb volt nálam… talán elmondhatom, hogy szeretett. Mivel soha nem volt gazdag ember, a rádiójáték pénzkereseti lehetőség volt számára. Igen, emlékszem, hogy ott ült a rendező mellett. Ő soha nem szólt bele a munkába, ha észrevétele volt, akkor azt a rendezővel beszélte meg. Halk, visszafogott ember volt. Nem az a kitárulkozó alkat. Nem volt benne semmi írói. Mindig szürke öltönyben jött, könnyű kabátban, kalapban. Nagyon tetszett benne, hogy soha nem láttam politikus közelében. Még fotón, újságban sem. Csodabogár volt, igen, én is annak láttam őt, hiszen apró, kis dolgokból gyártott egy egész világot. Az én szememben minden egyes novellája költészet. Nincs benne egy felesleges szó, mondat, mindenütt csak a rendet látom. Nekem borzasztó nagy élvezet minden írása. Pedig mondom, én a közvélemény hatása alatt kezdtem el olvasni. Csak később fedeztem fel magamnak, de rá is jöttem nyomban, hogy rokonlelkek vagyunk. Bennem szépen, fokozatosan épült fel Mándy Iván világa. Ma is a legintimebb pillanataimban olvasom, amikor nagyon érzékeny vagyok, amikor úgy gondolom, minden rossz körülöttem, amikor behúzódom saját magamba. Mándy olyan akkor, mintha én lennék. Nem tudom, a színészek ma mennyire olvassák az írásait. Én, aki gyerekkoromban soha, egyetlen könyvet nem kaptam, ízlésemet, világlátásomat a színészet, műveltségemet a képző- és zeneművészet formálta, számomra Mándy ma is nagyon fontos író. Fiatal fejjel csak azt láttam belőle, hogy olyan furcsa a világa. Ma már elmondhatom: az enyém is olyan. Tele vagyok tárgyakkal, régi dolgokkal, de nem az értékük miatt. Számomra minden darab egy külön világ. Elmentem nemrég a Lujza utcába, abba a házba, ahol születtem, abba a lepusztult, egyemeletes házba, amelynek a földszintjén laktunk. Láttam az ajtókat, a kilincseket… nekem az olyan volt, mintha egy régi, letűnt világ tárult volna elém. Mándy minden novellájában ezt írta meg, ezt a világot. Olyan szegmense ő a magyar irodalomnak, hogy azt, amit nála, senki másnál nem találom meg. Egy régi pohár, egy 18. századi legyező, egy szépséges kalitka látványa engem is feltölt, ha körülnézek a lakásomban. Igen, én is tele vagyok ilyen dolgokkal. Azt vettem észre, hogy ’jé, ez Mándy világa!’ Másoknak lehet, hogy csak kacat, értéktelen dolog, nekem fontos, mondhatnám: ezekben a tárgyakban valahogy én is ott vagyok.