Kultúra

Kilátás a mából

Sally Rooney regénye a helyes arányérzékekkel történő bemutatás, a visszafogott analízis miatt igazán érdekes. A regény cselekményében egzakt módon tudatott, közelmúltbeli évben járunk, két, főiskolai felvételi előtt álló kamaszt látunk.
Mészáros Márton

2019. szeptember 8. 19:45

- Képarchívum

Marianne különc, akivel senki sem barátkozik, ezért ködös alakja pletykákra szolgáltat alapot. Nem túlságosan szép, de nem is csúnya. Connell elvont és intelligens, kultúrszomjáról barátai mit sem tudnak. A huszonnyolc éves ír nemzetiségű szerző, Sally Rooney regényében a két fiatal eleinte fokozatosan közelít egymáshoz. Aztán eltávolodik, de csak azért, hogy idővel újra egymásra találjon.

Az angol nyelvű kulturális sajtó legújabb irodalmi sztárját Sally Rooney-nak hívják. Ahhoz, hogy a hangzatos címet kiérdemelje, pusztán két regényt kellett írnia: a 2017ben megjelent Beszélgetések barátokkal címűt, illetve a 2018-ban kiadott Normális embereket. A feltűnő sikert mutatja, hogy az utóbbi kötetet a Waterstones brit könyvesbolthálózat az év könyvének választotta, külföldi könyv kategóriában elnyerte a Brit Nemzeti Könyvdíjat, a The Times irodalmi rovata az év regényének választotta, a szerző pedig ezzel a munkával a nem elsőkönyves próza kategóriában elnyerte a Costa-díjat. Ha mindez nem lenne elég, elmondjuk: felterjesztették a legrangosabb brit irodalmi kitüntetésre, a Man Booker-díjra is, és a szakmai sikerek mellett vagy éppen azok miatt futótűzként vált bestsellerré.

A recenziónkban azonban nem csak az itt felsorakoztatott kitüntetések miatt foglalkozunk éppen ezzel a regénnyel, hanem azért is, mert a 21. Század Kiadó a Normális emberekkel indította el Rooney – ez idáig kisterjedelműnek számító – életművének magyarországi kiadást. (Az eredeti megjelenés szerinti első kötetet magyar nyelvre ültetve csak az ősz folyamán adja ki a kiadó.) Azzal a hátszéllel, hogy tudjuk, sztárszerzővel van dolgunk, talán nem könnyű irodalmi művet olvasni. Megvalljuk, azt vártuk, hogy a könyv a megszokottból történő kilépést ajánl, valami olyan újszerűt és izgalmasat, amiről még csak nem is álmodozhat az olvasó. Elvárásainkat viszont csak részben igazolta a könyv. Rooney regénye elemi szinten egy párkapcsolat fragmentált históriája, amelyben a „színes-szagos” mikrotörténetek rendkívüli módon állnak helyt. Fókuszban két fiatal áll, ebből logikusan következik, hogy kettejük portréja túlzás nélkül igazi műalkotás – olyan, mint Paul Henry halványzöld impresszionista tájképe vagy Francis Bacon pokoli emberalkotása.

A cselekmény Carrickleában indul, a szerző hitelesen mutatja be azt az ingerszegény környezetet, amelyben kevesen örülnek annak, ha valaki eltér az átlagtól, ha valakiben ott pislákol a művészi hajlam. (Magának a szerzőnek lehet tapasztalata a kisvárosi létformáról: a Mayo megyei Castlebarban született és nőtt fel, szülőhelyének lakossága a külvárosokkal együtt tizenkétezer fő.) Olyasmi világ ez, mint az amerikai Sara Colangelo A tanítónő című független filmjében az, amelyikben a hatéves Jimmy Roynak élnie adatott. Ugyanis itt, Írország északnyugati csücskében, a Sligo megyei kisvárosban az egyik főszereplő, a tizenhat éves Marianne azáltal, hogy nem tagozódik be a fősodorba, automatikusan megkapja a frigid és őrült címkéket. Főszereplő párja, a vele azonos korú Connell két kapura játszik – a sportmetafora elnézhető, hiszen a fiú az iskolai rögbiklub sztárja –, mert egyrészt szépirodalmat olvas, udvarias, tiszteletteljes és halk szavú, másrészt a sportban kitombolhatja magát, miközben szabadidejében olyanokkal lóg, akiknek az értelmi képességei jócskán az övéi alatt helyezkednek el.

Az érzékletes karakterrajzok megmutatják azt is, miként tekintenek önmagukra a szereplők: a lány tudja, hogy különleges, ugyanakkor a srác nem tudja, hiheti-e ugyanezt önmagáról. Tegyük hozzá, Connell munkásosztálybeli, Marriane viszont felső középosztálybeli, erre utal az is, hogy a fiú édesanyja, Lorainne – aki tizenhét évesen hozta világra a fiát – Marianne tágas házában takarít. És, ahogy az a valóságban sokszor lenni szokott: Connell diszfunkcionális családja százszor különb Marianne érzéketlen anyjánál és idegbeteg, erőszakoskodó öccsénél, akik nem szeretik az iskolai szünetekben Proust-regényt olvasó lányt, akinek értelemszerűen a barátját sem tartják érdemesnek arra, hogy a lány időt töltsön vele. Idővel, egy új környezetben a társadalmi különbségek elmosódnak: mindketten Dublin egyik legjobb oktatási intézményében, a Trinity College-ban kezdik felsőfokú tanulmányaikat. A történetről nagy vonalakban ennyi elég, hiszen a Normális emberek cselekménye nem tartalmaz erősen aláhúzott attrakciós elemeket, nem a meghökkentésre bazíroz.

A cselekmény mellett figyelmet érdemel Rooney írásművészete is. Személytelen elbeszélőmódja rövid és tömör formával párosul – rövid mondataira az olvasó felkapja a fejét, de egy idő után ez a fene nagy koncentráltság már bosszússá teheti. A szereplők nyelvezete autentikus, talán ezért olyan fura azzal szembesülni, hogy eleinte véletlenül sem mondanák egymásnak, hogy szeretik egymást, csupán bírják a másikat. Néhány invenciózusnak szánt verbális közlés nem lendíti előre a regényt – ilyen a „de kirittyentél!”, a „lógázta a lábát”, és még találni egyegy példát. Ha valami igazán gyorsan olvashatóvá teszi a Normális emberek fejezeteit, az egyrészt a filmszerű vágásokkal operáló, öt évet részletesen bemutató tagolás, valamint a gondolatjelek nélkül megírt lendületes, tűpontos dialógustenger. Sally Rooney regénye a helyes arányérzékekkel történő bemutatás, a visszafogott analízis miatt igazán érdemesült. A fiatal szereplők tulajdonképpeni sehova nem tartása kortünet, akárcsak a viharos párkapcsolatuk öndefiniálása.

A pszichológiai alapossággal körbejárt kapcsolat díszlete is nagyon mai: Marianne az egyetemen ugyanazt a ruhát hordja, mint a társai, ugyanazt a típusú MacBookot szorítja a hóna alá, mint a többiek, kipróbálja a drogokat, a kalandozásnak és az önfelfedezésnek több formáját. Abban sem lehetünk biztosak, hogy tetteit mi motiválja – egy bizonyos ponton azt hihetjük, akarva-akaratlanul az Y-generáció követelményeinek próbál megfelelni. Viszont a hazugságok, amelyekkel ez a két szereplő egymást tépázza, talán örök idők óta jelen vannak az emberi társadalomban. Ha néhanéha úgy tűnik, túlságosan melodramatikus irányt vesz a történet, Rooney pedig csak blöfföl, és női csacsogás módjára ontja magából a szót, a szereplők boldogtalansága miatt mindig visszatalálhatunk a regény valódi értékéhez.

Sally Rooney: Normális emberek. Fordította Dudik Annamária Éva. Budapest, 21. Század Kiadó, 2019, 301 oldal.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Cséfalvay: A Hídban nincs elég erő és akarat

Kedden Füleken játszik a DAC – a hazaiaknak ez az év meccse

Leállították a büntetőeljárást Kiska állítólagos zsarolása ügyében

Továbbra sem javult a pedagógusok helyzete

Az MKP egyelőre nem válaszol az OĽaNO ajánlatára

VIDEÓ: Alvó sofőr okozta a balesetet a pozsonyi Sitina-alagútban

Legfrissebb galériák
Olvasta már?