KÉT FUTAM HALOTTAK NAPJÁN

Az élet kedveli a titkokat. Minden élőnek van egy (vagy több) – akár valóságos, akár képzeletbeli – titkos kazettája, rejtélyes dobozkája, melybe életének csak az ő számára jelentéssel bíró, csak általa értelmezhető kacatjait dobálja. A halálával azután mindenki más számára értéktelen ócskasággá, egy mindenki más számára lényegében megközelíthetetlen élet értelmezhetetlen és jelentés nélküli hordalékaivá válnak mindezek. Az élet mint egyszeri mondat kapja meg különleges, ismételhetetlen konnotációját általuk.

A halálnak nincsenek titkai.

A halott felfedi titkait az élő előtt.

Kutatóként, rég halott emberek – írók, művészek, közéleti személyek – magántulajdonba, közgyűjteményekbe került hátramaradt dolgainak, hagyatékának, levelezésének búvárlójaként mindig is lelkiismereti problémát jelentett a számomra, hogy mi jogon lesek be életük koponyatetője alá s kurkászok legrejtettebb titkaikban. Felfedetheti-e a közérdeklődés, ami szigorúan magánügy, külön bejáratú, egyetlen személyre szabott kín, illetve öröm volt valaha?

Az élőt – a valóságban is, képletesen is – általában ruhában látjuk, ruhákban. A halottnak ránk marad a ruhatára.

Madarat változatlanul tolláról, ám az embert nem is igazán a ruhájáról. Ruhatáráról inkább.

Édesanyám halála után hat év telt el. A szégyenérzet máig meggátolt abban, hogy alaposabb szemlét tartsak ruhásszekrényeiben, -fiókjaiban. Úgy érzem, ruhatára titkainak felfedésével róla magáról hullana le a lepel, s ő ott állna előttem anyaszült meztelenül. Nincs az életben kínosabb, mint a fiúnak meztelenül megpillantania szülőanyját.

Apámöcsém

Édesapám harminchét éves volt, amikor meghalt.

Eddigi életemnek két fontos, vízválasztónak számító esztendeje volt.

Amikor huszonhat éves lettem – ennek az életkornak a misztikuma számomra egyértelműen Petőfitől eredeztethető –, a második: amikor harminchét. Huszonhat éves koromban ismertem meg s vettem feleségül gyermekeim anyját. Ekkor még az élet felé billent a mérleg nyelve.

A harminchetedik életévemtől – amióta (felnőtt) eszemet tudom – mindig valamiféle szent irtózattal rettegtem. S bár semmi jel nem mutatott az ellenkezőjére, zsigeri szorongással vártam a kérdéses esztendőt: túlélem-e? Túlélem-e édesapámat? Eljött szeptember 26-a, s én másnap a harmincnyolcadik életévembe léptem. Ekkor másfajta kétségek kezdtek gyötörni. Jogom volt-e túlélni az édesapámat? A világ rendje, hogy a gyermek fiatalabb a szüleinél. Miféle vak erők löktek édesapám elé mégis?

Aztán mégiscsak elfogadtam: valamiképpen a bátyja is lettem halott édesapámnak, de a világ egyik morális alapköve felé mutató „apámuram” – sajnálatos módon mára szinte teljességgel kiveszett – megszólítást mégsem cseréltem fel az „apámöcsémmel”. Hiszen a holdat azóta is apám figyelő szemének látom, amellyel számonkérően fürkészi: mi lesz/mi lett, milyen ember egyetlen kicsi fiából.

Mert erkölcsi törvények nélkül emberi élet nincs.

De az élet maga nem ismer etikai megfontolásokat.

TÓTH LÁSZLÓ