Kérdések a könyvtárról

Somogyi Tibor felvételeHogy aztán ebben a tükörben görbén, homályosan, kristálytisztán, vagy a pattogzó foncsor pókháló-fonadékán keresztül látjuk viszont magunkat, töredezett arcunkkal nézünk farkasszemet, kérdés. Döntse el ki-ki maga. A kérdés helyénvaló, ám a címzett visszakérdez.

Koncsol László hét évtizedes sorsa azért is tanulságos számunkra, mert életében tükröződnek a magyarság küzdelmes életének évtizedei. A Deregnyőn református lelkész fiaként született Koncsol László korán, gyermekfejjel megismerkedett az erőszakkal, az emberi lét véges voltával, a történelem és a politika brutalitásával: nyolcévesen hallgathatta a sztálinorgonák halálmuzsikáját a parókia kertjében, láthatta a magyar hadifoglyok vonulását Oroszország felé. És szívta magába azt a szülői példát, tartást, hitet, és rakta tarsolyába azt az útravalót, amely a kommunista Csehszlovákiában lecsapódó vasfüggöny által bezárt világban inkább volt büszke, de súlyos teher, mint túlélésre alkalmas csomag.

Jogfosztott magyarként, anyanyelvi iskola híján ő is sárospataki „szökdöső” diákként kezdte iskolaéveit, majd a komáromi, később pozsonyi diák útja a katedrára vezetett. Onnan könyvkiadóba, lapszerkesztőségbe, majd sok hányattatás után a szabadúszás háborgó vizeire. Tanított, szerkesztett, fordított, írt, kutatott és építkezett. Úgy, hogy példát mutatott, és más is kedvet kapott tőle. Vagyis veszélyes, fertőző ember volt, mert a minőséget, a tartást, az ideológiák és percemberkék akarnoki hatalmánál sokkal hatalmasabb, örök művészi értéket és ítéletet képviselő ember mindig veszélyt jelent a diktátori rezsimek alattomos és bárdolatlan figurái számára.

Igényességére jellemző, hogy az irodalomfordításban is jó érzékkel választotta ki az arra érdemes műveket: Nezvalt, Rúfust, Johanidest, Tatarkát fordított, vagy például jugoszláviai szlovák költőket. A kritikaírásban olyan értékrendet képviselt, amely, mint egyik méltatója írja: „hozzájárult a csehszlovákai magyar irodalmat évtizedeken át rossz szellemként kísérő dilettantizmus háttérbe szorításához, a selejt kiszűréséhez, egy értékorientált szemlélet kialakításához.” Az esszéírásban már akkor tekintélyt szerzett, amikor még kötete sem volt. Olyan témákat járt körül, mint Széchenyi Naplója, olyan alkotók műveinek új értelmezését adta, mint Bartók, József Attila vagy Weöres Sándor. A verselméleti irodalomban iskolát teremtett, hiszen Ütemezője olyan verstanítási módszert kínál, amely gyermekközeli, és szórakoztató módon viszi közel mindenkihez a poétika alapfogalmait. Verseskönyvei, a Színmuzsika, fényvarázs és a Vizesnapló addig ismeretlen színekkel, színpompás képekkel gazdagította gyermekköltészetünket. De sokoldalúságára jellemző, hogy levéltári kutakodásainak egyik „melléktermékeként” olyan történelmi olvasókönyvet alkotott, amely szervesen vegyíti a krimi és a néprajz műfaját (Kacsa, Kacsa, boszorkány vagy!). S pályája utolsó stációjában, a mintegy két évtizede folytatott helytörténet-kutatásban is úgy tevékenykedik, mint aki „nem elégszik meg a helyi emlékek, dokumentumok feldolgozásával, hanem évszázadokra megy vissza a történelemben, egész a forrásokhoz, ha kell, távoli levéltárakban, könyvtárakban, egyházi intézmények archívumaiban nyomozva akár egy jelentéktelennek tetsző mozzanat, információ után is.”

Szinte természetes, hogy felhívta magára a hatalom figyelmét. Megfigyelték, zaklatták. Érte is kijött a nagy fekete limuzin a Februári győzelem utcai rendőrségről. Feleségét munkahelyén zaklatták, mert pedagógusként nem volt hajlandó hite és lelkiismerete ellen fordulni. Ellenfelei (akik közt nemcsak a rendszer cölöpjei, de a dilettantizmus legvitézebb figurái is ott tündököltek) nem nyughattak, míg el nem hagyta a pályát, vele együtt Pozsonyt. S azt hitték, fellélegezhetnek. Szerencsére nem így történt. Koncsol lélegezhetett föl, mert véget ért egy rossz álom. Dióspatony fogadta be, a Csallóköz szívében ért révbe. Az esztétából kutató lett.

ĺrom mindezt múlt időben, mert a világ – a mi kis világunk – másfél évtizede szabad, ahol lehet véleményt mondani, értéket vállalni, a sorokba bújtatott üzenetek helyett egyenesen beszélni. Kritizálni és kritikát elfogadni.

Lehet kérdezni, és lehet válaszolni.

Fel lehet tenni az ominózus kérdést: miért távozott Koncsol László a kritikai életünkből? És ha már kivonult onnan, miért nem tért viszsza? Hiszen kritikusi jelenléte meghatározó volt, hiánya szinte kézzel fogható. „Magas mércét állított kivétel nélkül minden alkotó elé. Nemcsak szakmai, erkölcsi okokból sem tett engedményeket a dilettantizmusnak, kerek perec visszautasította bármiféle irodalmon, esztétikán kívüli, magyarán politikai szempont érvényesítését.”

A kérdést a fentiek ismeretében talán fölösleges feszegetni.

A válasz talán nagyon egyszerű: belefáradt az állóháborúkba, és közben más irányt vett az élete. Mert nem lehet felelőtlenül ide-oda csapongani, kritikát, irodalomtörténetet csak maximális odafigyeléssel lehet művelni. Ahhoz pedig legalább kétszáz időközben megjelent könyvet kellett volna elolvasnia, állítja, hogy újra felvegye az elvarratlan szálakat. Egyébként is, úgy beleásta magát a helytörténeti munkába, hogy árulásnak tűnne hátat fordítani neki. Tegyem hozzá sejtésemet, ne neki kelljen kimondani: talán a mi kis belterjes irodalmunk egy-két véletlenül elhullajtott gyöngyszeme nem éri meg azt a heroikus munkát, amiért fel kellene adnia a történelmi búvárkodást.

A Csallóközi Kiskönyvtár immár több mint egy évtizede sorjázó kötetei olyan értéket jelentenek a felvidéki és az egyetemes magyar irodalomban, amely párját ritkítja, és példát mutat más régióknak is. Nem akad még egy tája a Kárpát-medencének, amely ilyen alapos múltkutatással dicsekedhetne, mint a Csallóköz. Köszönhetően Koncsolnak és a lehetőséget felismerő kiadónak, a Kalligramnak. Ezt a munkát nem lehet félbehagyni, mert a közösség szolgálata kötelez, és az az igény tartja életben, amit Koncsol legborúsabb perceiben úgy fogalmaz meg, mint nemzetvesztésünk, fogyásunk dokumentálását. Hogy ha már azt a sorsot mérte ki ránk a teremtő, hogy beolvadjunk és szétszóródjunk, legalább pontos, világosan kitapintható nyomot hagyjunk magunk után.

A fent megfogalmazott kérdés azonban vissza-visszaköszön. A tükörből úgy néz vissza az elmúlt néhány évtized, mint bűneink bocsánata: ezek voltunk, ilyenekké lettünk. Talán lesz feloldozás. Ám hogy leszünk-e egyáltalán, a jövő titka. Amíg a piramis csúcsán olyan alkotó dolgozik értünk, a jövőnkért – paradox módon a múltba merülve –, mint Koncsol László, azt kell mondanunk, van remény.

Isten éltessen, Koncsol László!