Képmutogatók

A címszerepet alakító Bandor ÉvaDömötör Ede felvételeĺgy írtok ti című karikatúrakötetében, A fene címet viselő kis opusz bevezető soraiban Karinthy Frigyes szúrt oda ily módon a Molnár-jelenségnek, s rögzítette egyben krónikási pontossággal a 20. század első fele magyar színpadai egyik uralkodójának a népszerűségét. Az „intelligensebb bolygók” után idén, 2002-ben Molnár Ferenc Az ördög című színműve a Jókai Színházba is elért. Nem véletlenül emlegetjük itt Karinthyt és a jelen évet, hiszen a komáromi előadást látva az első impressziónk e két összetevőből eredeztethető. Arról a nem túl eredeti rácsodálkozásról van szó, hogy Molnár minden mesterségbeli tudása, profizmusa, szellemessége ellenére az idő vasfoga az ő művét sem hagyta érintetlenül.

Némi ízelítő Az ördög cselekményéből: János és Jolán (Lucskay Róbert és Rab Henrietta alakítja) között annak idején, évekkel ezelőtt elcsattant egy félig gyermeki csók. A fiú/férfi most híres, a nők által körülrajongott festőművész (a hölgyek közül egy lecsúszott modell és egy lehetséges menyasszony – Balaskó Edit és Vincze Emőke megformálásában – jelenik meg a színen). A lány/asszony egy gazdag üzletember (Tóth Attila) hitvese. Ám azt a bizonyos csókot egyikük sem tudja feledni. Miután megjelenik életükben az ördög, a felbujtó, megkezdődik az egymás felé tapogatózás. A bonyodalmak során fontos szerepet kap például egy ruhadarab, s a kérdés, vajon Jolán meri vagy nem meri jelezni vágyát egy a két szerelmes szív között feszülő intim kis titokkal – magyarán: megjelenik-e az estélyen egy szál belépőben, amúgy pedig ruhátlanul, avagy sem.

Nincsenek kétségeim, hogy a múlt századelő polgári közönsége merésznek, talán helyenként sokkolóan frivolnak, valamint modernnek találta a darabot, amely jócskán egyszerűsített olvasatban – és címszavakban – az erkölcsről, a képmutatásról, a társadalmi és társasági nyomásról, a személyes boldogság és az érdekek konfliktusáról, a merészségről és a gyávaságról, a józanságról és a megrészegülésről, továbbá a házasságtörésről szól. Ma pedig – Az ördög megírása óta alig száz év telt el – némi avas ízt érzünk a szánkban egy-egy szószátyárabb vagy kimódoltabb jelenetet nézve, sőt, esetenként hajlamosak vagyunk a darabot önnön karikatúrájaként felfogni. Nem is kelt bennünk különösebben eltérő hatást az eredeti Molnár-szöveg, valamint a Karinthy-féle paródia, olyannyira nem, hogy az előadásba szervesen illeszkedik „a fene” monológja is (Varsányi Mari és Petrécs Anna tolmácsolásában): „…Ugye, a kis malacok milyen utálatosak, mikor a pocsolyába böfögnek és mégis ilyenkor a kéjek angyalkái muzsikálnak a fülükbe. Minden órádnak leszakaszd virágát, mondják a hülye költők. Szakasszátok, fiacskáim, szakasszátok… Igyatok snapszot, az jó erős – faljatok kaviárt, meg keménytojást – mámort vegyetek – harapjátok meg egymást – és legyetek malacok, gyermekeim, legyetek malacok – kis malacok – rózsás, picike malacok – én kis malackáim.”

Ahhoz, hogy ebből az anyagból mai előadás születhessen, Forgács Miklós rendező a mai(bb) kifejezési módok mellett tette le a voksát. Rendezése (a legjobb pillanatokban) a képre, valamint a képek által a nézőben előhívott asszociációs hálóra épít. A formai erő azonban – amely nagyrészt az „itt és most” miatt bizonyul érdekes kísérletnek, ugyanis eredeti színfolt meghatározóan pszichologizáló, realista színjátszásunk palettáján –, sajnos, nem ível át az előadás egészén. Időről időre lenyomja a vizuális megoldásokkal szemben anakronisztikusan ható szöveg, így az előadás legeredetibb elemei inkább képi ötletként, mint struktúraként hatnak.

Hogy Molnár és Karinthy mellett a 20. század elejének egy másik irodalmi nagyságát, Juhász Gyulát is megidézzük: „a festő fest”. Ami máris nem igaz, hiszen Az ördög festőművésze, Száki János, ahelyett, hogy az ecsetekkel, vásznakkal bajlódna, installál. Leginkább az élete játékterét. (Az önmagában is hatásos képnek bizonyuló díszlet Juraj Gráfel f. h. munkáját dicséri; a jelmezeket Dobis Márta jegyzi, aki a bohémvilág és a polgári lét kettősségét egyszerűen, ámde markánsan illusztráló kosztümöket tervezett.)

A „boszorkánykonyha”, János műterme gyárcsarnokra emlékeztet, alapszíne a fekete, két nagy fehér felülettel (festővásznak, amelyek a modern művészet kulisszáiként hatásos árnyjátékok elemei – a levéljelenet bizonyosan mindenki számára emlékezetes marad –, de a függőleges trambulin, az elrugaszkodás képzetét is felkeltik), valamint fekete-sárga sávos szegéllyel: állandó veszély, forgalmi akadály. A fekete-sárga sávos kombináció az ördög kezében is feltűnik, aki egy ragasztószalaggal körbetekert grapefruittal (a romlásba döntő tudás gyümölcsével?) manipulál kitartóan a harmadik felvonásban, előbb egy hullán, majd a felfelé (az égbe?) vezető cső alatt. A kezdő képsorban festőnk – mintegy újkori Faust doktorként, kísérletező, az élet értelmét, lehetőségeit és formáit kutató alkimistaként – borítja füstbe-gőzbe a színpadot, gyújtja fel fémangyala szárnyait. Ne csodálkozzunk, ha ennyi hívó szóra, célját kereső energiára előbb-utóbb tényleg eljő az ördög is.

A komáromi előadás legbiztosabb pontja Bandor Éva játéka. Ő az ördög, s hogy ebbéli minőségében uralkodik az ingatag halandók felett, természetes. Hogy Bandor Éva alakítása messze felülmúlja a többi szereplőét – ez azért már elgondolkodtató. Van hálás szerep és kevésbé hálás szerep, sikerült és kevésbé sikerült alakítás, és van szükség, ugyanakkor van olyan is, ami fél szemmel nézve is evidens, és mint probléma némiképp kezelhető. Például hogy Rab Henrietta alkata nem megfelelő Jolán szerepére, vagy hogy Elza emancipáltlány-figurája (Vincze Emőke alakítja) egy másodrendű bohózatnak sem válna díszére. De térjünk vissza az ördöghöz, aki az eredeti változat egyértelmű férfiszerepével szemben Komáromban se nem férfi, se nem nő – pontosabban képes maszkulin és feminin vonások felmutatására is, ahogy éppen a helyzet kívánja. Persze elsősorban nem a változó minőségű szexusával dominál, hanem az intellektusával. Sátáni csak annyi benne, amennyi olyasmire csábít, amiről józan észszel tudjuk, nem lenne szabad, amúgy pedig hatalma abban áll e világ felett, hogy szabad szellem, minden tudás birtokosa, minden határ felrúgója, aki fölényét kötetlenül ki is élvezi. Bandor Éva minden megszólalása, megmozdulása hiteles: kajánul kamaszos, kihívóan nőies, éretten férfias, csábító, joviális úriember, agent provocateur, pillanatról pillanatra változó alapelem. A színésznő úgy viszi el a hátán a produkciót, mint az általa megformált figura az előadás végén az immár szükségtelenné vált angyalkonstrukciót – csak annyit tesz hozzá: Voila!