Jelekké sűrűsödő fénysugarak

A szerző felvételeiA műfajok határait áthágó, a színház lehetőségeit a multimedialitás, a mozgásszínház és a performansz felől feszegető szabad alkotói csoportosulást 2004-ben hozták létre fiatal képzőművészek és színművészeti főiskolások. A performanszra jellemzően mindig az adott helyszín határozza meg az előadás végső megformálását, s az alkotók klasszikus színházi próbák nélkül improvizálnak. Lévára a Kinderreich című, meghatározhatatlan műfajú akciójukat – koncertszínházukat, multimediális performanszukat, újkori sámánmeditációjukat – hozták el.

Az előadás szellemi atyja – aki a zlty művésznevet használja és grafikai dizájnnal foglalkozik – elmondta, szó szerint gyermekbirodalmat jelent a cím, de Németországban a játszóteret hívják Kinderreichnek. Az előadás nem a gyermeklélek megfejtését tűzte ki céljául, kiindulópontja, hogy felnőttként a létezést csak problémák halmazaként éli meg az ember. A Kinderreich felvillantja a visszatérés lehetőségét abba a világba, ahol még bizalmon alapszik a lét, ahol nem jóra és rosszra osztódnak az embert érő hatások, hanem közvetlenül megélt, valóságos, erős hangulatokként vannak jelen.

Az elfelejtett birodalom kapuit feszegető alkotók a zsinagóga két szintjén rendezkedtek be. A földszinten a „játszóteret” egy fehér vászon vágta ketté, a Pôtoň Színház előadásából itt maradt homokot is beépítették az akcióba, és egy vízzel teli medencét is a padlóba rejtettek. A lélek térré változtatását és a tér testté építését megélő nő mozgása szigorú félhomályban történik, hangja – az erőteljes zenét ellensúlyozva – szinte lebeg. A karzaton játszottak a zenészek: zlty basszusgitározott, a zenét szerző RCH dobolt, Lukáš Kodoň rendező a mixpultnál bűvészkedett, a francia Christoph pedig fuvoladallamokkal lágyította a hűvös zenei hangzást. Az élőzenét és elektromos motívumokat vegyítő, az ambient atmoszférateremtését és a punk nyersességét egyaránt kiaknázó zenei szövet lüktetve ringat, Ariadné fonalaként vezet egy úton, melyről sejtelmünk sincs, merre tart. És megérkezik a mozgással gondolkodó, tánccal érző ember is. Létezése kicsit amorf, kicsit gomolygó, a test szertefoszlásának, jellé sűrűsödésének vagyunk tanúi, de a létrejövő új minőség szavakba nem önthető információkat hordoz. A létezés emberré sűrűsödik, s a klasszikus történetmesélő színház az ezen felüli szituációk, feszültségek világát vizsgálja. Az ember létezéssé tágul, s ennek nehezen körvonalazható világát rajzolja bele a térbe a Kinderreich.

A zene és az ember mellett még egy fontos szereplője van a negyvenöt perces akciónak: a lézertechnika. Piros és zöld sugarak tapogatják le a megfoghatatlan teret, a vízszintes bíbor vonalak a vízfelszínt vetítik a vászonra, a zöld pedig függőlegesen hasít bele a piros sugárba. A jellé egyszerűsödő sugarak időnként Joan Miró gyermekrajzokból kiinduló, de a tudat alapképleteit kereső alakjait, formáit idézik. Néhányszor és csak roppant finom mozdulattal nyúl a vízbe a nő, egyet rezzent a felszínen, s aztán már a tér rezeg tovább, a lézersugár láthatóvá teszi a láthatatlan folyamatokat, a térbe emeli, testté változtatja a mozgást. A lézerrel manipulálni lehet, akár képpé is változhat. Egyszer kezeit maga elé emelő emberalakot formáz, máskor valamilyen mélytengeri élőlényt vagy kozmikus fényhatást. A sugár vörös foltot éget az arc helyére, éterien amputálja a végtagokat, új határait szabja meg a testnek, majd szertefoszlik, s csupán a beavatkozás emléke marad meg.

Zlty meg is jegyezte, hogy talán bonyolultnak tűnhet ez az előadás, pedig nem akar mást, mint örömet okozni, a hátradőlés, elernyedés biztonságát visszaadni, s nem kínál problémát. A performanszot vetítés keretezi, zlty munkája. Egy pisze orrú, világos szemű, nevető szőke kislány eszköztelen jelenléte vetül a fehér vászonra. Közelebbről, aztán messzebbről látjuk. Nem kérdez, se nem válaszol. Néz. A záró vetítés: elmosódott fiatal nő arca, kutyák moccanása a hóban, uniformizált ruhákból kibomló női mellek. Zlty szerint a beteljesítetlen ígéret nagyon fontos eleme az előadásnak.

Az alig hallható szövegből a „várok”, „keresek” szavak csíphetők el. A léttáncos Katarína, aki dramaturg szakos főiskolás, mikroportba suttogja a világegyetem és a test kapcsolatát metaforákba szövő mondatatit, Merek Godovič forgatókönyvíró, drámaszerző és novellista szóképeit. A létezés struktúraként jelenik meg az előadásban, s az ember beletűnik az egyetemes rendbe.

Az Aktivnagruppa új nyelvet keres. Vannak vizuálisabb előadásaik, szabadabb performanszaik, készítettek már punkoperát és koncertszínházzal is kísérleteznek. Mindig valami újat, szokatlant kínálnak. Nehéz eldönteni: hús-vér alakok-e, akik árnyak képzetét keltik, vagy valódi testeknek látszó árnyalakok.