Jégkorszak fenyeget?

– Tél van. Sapka, sál, kesztyű, meleg cipő, bunda...

– De...

– Este forralt bor a kályha mellett.

– De...

– Meglásd, nemsokára megenyhül az idő.

– Nyáron is hideg lesz.

– Nagyszüleink még emlegették, hogy fiatal korukban, egyszer, ködmönben is arattak.

– De ez most teljesen más!

– Volt már ilyen. Ha hideg van, akkor fázunk.

– Ez nem csak egy kósza, nyári hűvös szellő vagy téli hózivatar lesz. Új jégkorszak jön!

A Pentagon nem sóhivatal. Tudósainak véleménye pedig nem a pletykalapok „Blick-fangos” szenzációit hajhássza. Ennek ellenére bejelentésüket az új jégkorszakról hűvös fejjel (mi más marad?) nem könnyű elhinni, még akkor sem, ha Friderikusz Sándor (tán majd Fridzsiderikuszként emlegetik a jégkorszakban) vasárnap esti műsorában ezen Apokalipszis menetrendszerű érkezését közhírré tette.

Egyrészt, mert rossz hír, hogy Európa eljegesedik, Skandinávia lakhatatlanná válik, Közép-Európát éhínség sújtja, sírás-rívás, fogak csikorgatása... Mert a Golf áramlat az óceánok felmelegedése folytán megszűnik, és nem lesz, ami földrészünket fűtse.

Másrészt, mert a „legrosszabb forgatókönyv”, ez a vég-ítéletidő – a tisztelt tudósok mértéktartó és mértékadó véleménye szerint – hat év múlva bekövetkezhet. A tudomány mindig hagy magának kiskapukat. Ezért relativizálják az előrejelzést, a „jobb forgatókönyvek” néhány évtizedes késést is megengednek. Mégis van ennek a szenzációnak amolyan P. Howard-i fleurje. Igen, Rejtő Jenő regényeinek üzeneteire, levélkéire emlékeztet: „Hölgyeim és Uraim! Kedves Európaiak! 2010. február 17-én 13,42-kor megérkezik Önökhöz a jégkorszak. Az időjárás viszontagságai következtében felmerülő esetleges késésekért előre is elnézésüket kérjük. Sál, sapka, kesztyű, bunda, kandalló és forralt bor nem old meg semmit. Az utolsó majd oltsa el a villanyt! Maradunk szolidáris tisztelettel – a világ legnagyobb széndioxid kibocsátójának hadügyminisztériuma mellett működő tudós társaság.”

Megszállottak, szekták, világvége-várók újult erővel téríthetnek a tudományosan megjósolt Apokalipszis árnyékában. A bizonytalanság hasznos. Lehet spekulálni: ingatlannal, lélek- és testmelegítőkkel, fűthető öltözékkel, jégvirágmentes szemüveggel, túlélő és túl-nem-élő csomaggal, fagyálló képregénnyel, kínnal és kegyelemmel.

Nagy téma lehet ez Hollywoodnak is. Giccsfilmek garmadája készülhet viszonylag olcsó díszletek között: iglu, jégtáblák, havas puszta, kutyaszán, rénszarvas, rozmár és jegesmedve. Majd a jégkorszaki sztorikban is a jók győznek a roszszak felett, és a buták, mármint a közönség, pedig beszopja az egészet.

Jégből lesz a pénz! Nem jégbankók, csörgő jégfillérek formájában, hanem a riadt emberek rovására spekuláló jéghideg logika nyomán.

Nehéz értelmes kategóriába sorolni, hogy jön a jégkorszak és nincs mit tenni ellene. Még viccnek is rossz. Annak csak igazán nagyon rossz! Akasztott ember házában kötéltáncos esztrádműsor.

Környezetpusztításunk már a csillagokig ér. Ez nem metafora. Csillagászok, űrkutatók sommázták az első szputnyik óta telelövöldözött űrt amolyan hulladékgyűjtőnek, nem akarván szemétdombnak aposztrofálni.

Itt a földön... frankón... flakonokat sodor partjára a folyó, műanyag zacskókat röpít a szél, az ember szinte örvendezik, ha fém konzervdobozt fordít ki az ásó a földből, mert azt, ha sokára is, megeszi a rozsda. De a műanyag marad! A legendásan trehány szovjet nagyiparnál a kapitalista sem környezetkímélőbb. Saját országaikban – no nem önszántukból – kozmetikázták a környezetrombolást. A mocskos technológiákat lazán a fejlődő országokba vándoroltatták. Ott nem zavarnak holmi civilszervezetek.

Kína, India, Brazília gyors ütemben fejlődik – és még gyorsabb ütemben szennyez! Az őserdők, az édesvíztartalékok egykor oly „Bős-éges” forrásai, tengerek-óceánok végtelen gazdagsága veszélyben van. És ezt már az óvodások is tudják.

Tudják, ha a jégkorszak híre nem is volna igaz, veszélye annál inkább aktuális!

Mégis mi lehetett a célja a hír közreadóinak? Ráadásul a megjósolt katasztrófát már nem lehet megállítani. Mi értelme volna – például – a pár perc múlva lezuhanó repülőgépen lakonikus udvariassággal elköszönni a felkészületlen utasoktól?

Valóban felkészületlenek vagyunk? Évtizedek óta naponta, vérmérséklettől függő vehemenciával figyelmeztettek tudósok, zöld pártok, civilszervezetek... De ha a szemünket is nyitva tartottuk, valamennyien láthattunk savas esőtől elpusztított erdőt, végleg eltűnő növény és állatfajokat, égő olajkutakat, kettétört tankhajókat...

Egy civilizáció bűnei ütnek vissza születési helyére, Európára.

Tudat alatt mintha készülnénk is erre. Európának csökken a népessége. Fogyunk. Ami fogy, az elfogy. A csökkenő gyerekvállalási kedv a halál megidézése. A világ másik – nagyobbik – fele meg túlszaporodással terheli a környezetét. Talán így kívánja a majd oda is begyűrűző klímakatasztrófában átmenteni génjeit.

Csökken az interperszonális kommunikáció. Nem beszélgetünk. A szomszédokkal már egyáltalán nem. Családon belül is csak a legszükségesebbet. A társas lénynek is nevezett ember, ha feladja a társalgást, önmaga lényegét adja fel. Véleménycsere nélkül nincs társadalom, társadalom nélkül megszűnik a kultúra, megszűnik, kipusztul az ember.

Akinek saját vagy családi közvetítők révén szerzett emlékei visszanyúlnak a huszadik század első felébe, a maitól merőben eltérő társadalmi életformát, szorosabb (emberibb) társadalmi kapcsolatokat feltételezhet. Az utóbbi évtizedekben leleményes műszaki megoldások segítségével, szisztematikusan irtjuk a beszélgető életforma lehetőségét is.

A családban elektronikus agy(por)szívókat alkalmazunk: tévécsatornák sora, számítógépes játékok blőd, elmagányosító szennye.

A közösségi intézményekbe, szórakozóhelyekre táncolni, tánc közben, szünetekben beszélgetni, kacérkodni járt az emberiség fontosabb, fiatalabb része. Ma már nincs szünet. Vagy zenekar, vagy gépzene. Próbáljon meg valaki egy diszkóban két értelmes szót váltani...

Decibelekben mérhető az a hangerő-növekedés (hála a műszaki lehetőségek végtelen skálájának!), amely nemzedékről nemzedékre fokozza a „szórakozó”-helyek lármáját. Ma már a hangerő szintje túllépi a fájdalomküszöböt, és tartós halláskárosodást okoz. Önkéntesen süketülünk. Persze, az is igaz, hogy ezeken a „társas” helyeken különben is lehetetlen lenne társalogni.

E jelenséget mi, balga tollforgatók, pusztán esztétikai-etikai ellenségnek sejtettük, pedig több, veszélyesebb ez annál: egzisztenciális veszély!

Várjuk a tavaszt, az igazit, ámde kint újra pilinkél a hó, vagy jéghideg eső szemerkél. Hideg van. Hosszabbak ugyan a napok, de ha beborul, korán esteledik. Még két hasáb fát teszek a kandalló tüzére, pedig ilyenkor tán már nem kéne... Késő van már, késő...

Nézem a tüzet, a lángokat, és felnőtt életemben talán először nem bánom, hogy nem vagyok fiatalabb.

A fenyegető jégkorszak – így vagy úgy – hidegen hagy.