Jáván találta meg a nyugalmát Bartis Attila

Harmadik regénye, A vége egy fotográfus életéről szól. Bizonyos fokig róla is, hiszen évek óta fényképez. Most például Jáván. Bartis Attila a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedő egyénisége.

Romlás című drámáját a Vígszínház mutatta be, a Rendezést Marosvásárhelyen ő maga vitte színre. Ott született ugyanis, 1968-ban. Édesanyját és szülőföldjét egy év leforgása alatt veszítette el. Ez a két tény sok mindent el is döntött az életében. 1984-ben édesapjával települt át Magyarországra. Író is, fotográfus is itt lett belőle. A csöndet úgy című kötetében 365, mobiltelefonnal készült képpel ír a szokásostól eltérő naplót. Fotóival ugyanazt az erős hatást éri el, mint kisebb vagy nagyobb lélegzetű írásaival. Bármit ad olvasója kezébe, a lelkét minden alkotásával feldúlja.

Ez az interjú Jáván készült, ahová egy évre költözött el alkotói nyugalmat keresve. A ház, amelyben nyár óta lakik, nem lett tenyérnyi magyar sziget. Nem rendezte át, csak éppen belakta. Gyékényszőnyegen ülünk, alsó szintjén, a fal mellett gitár, amelyet nem otthonról hozott, odébb motorkerékpár, amelyet helyben kölcsönzött.

Nagy határátlépések történtek az életében. Tizenhat éves volt, amikor elhagyta Erdélyt, ahol édesapját 1957-ben letartóztatták, majd bebörtönözték, s csak hét év után engedték szabadon. A sorozatos politikai zaklatások miatt nyilván egyre erősödött benne a menekülési vágy, hogy kijusson végre Ceausescu rendszeréből.

A rendszerből való menekülési vágy soha nem a szülőföldtől való menekülési vágyat jelenti. Az előbbi mindig arról szól, a rendszer menjen, én maradok, s az nem ugyanaz, mint elhagyni az országot. Olyanfajta vágy tehát sosem volt bennem, hogy tűzön-vízen át elhagyjam Erdélyt, sőt épp az ellenkezője. Kétségbe ejtett, hogy el kellett jönnünk. És nem a fél, hanem az egész szívem maradt ott, mindenestül, amit majdnem a halállal egyenértékű veszteségként éltem meg akkor. Valamilyen módon elgyászoltam a szülővárosomat. Nyilván más lett volna a helyzet, ha tudom, hogy bármikor hazamehetek.

Hány évig nem mehetett?

A rendszerváltásig, tehát hat évig. 1990 januárjában mentem először. Az a világ, amelybe beleszületik az ember, evidenciaként először határozza meg az egész lényét, gondolkodását. Még három nappal a rendszerváltás előtt sem gondoltuk, hogy az meg fog történni.

Milyen hatások érték az alatt a hat év alatt Budapesten?

Az Erdélyből való átköltözést és ennek a hat évnek az intenzitását az is megerősítette, hogy nem egész egy évvel az áttelepülésünk előtt halt meg az anyám. Ezt a kettőt egyszerre, egy időben éltem meg. Tudom is, hogy ez a konstelláció így mit jelentett, merre tolta az életemet, hogyan határozta meg az apámhoz való viszonyomat. Mivel a gimnáziumot félbehagytam Budapesten, az érettségit később, húszévesen, a dolgozók gimnáziumában szereztem meg. Az a pillanat, amikor már pesti lakosnak éreztem magamat, 1990. szeptember 8-án jött el, amikor megszületett a lányom. Az döntötte el, hogy Budapest nekem az otthonom is. Nemcsak ott élek átmenetileg, hanem az otthonom, ahol dolgozom, felelősségem, kötelességem van.

Lelki nyugalma visszanyerésében mennyit segített A nyugalom megírása? Vagy inkább úgy kérdezem: mennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy túljusson az említett fájdalmakon?

Stációkról, fázisokról beszélhetnék. Hogy az alkotásnak, akár akaratunk ellenére is van valamifajta autoterápiás vonzata, az elég sikamlós vidék. Egyrészt nyilvánvalóan van, másrészt ezt nagyon szeretjük eltolni magunktól. Hajlamosak vagyunk ugyanis azt hinni, hogy ez a művészi értéket valamilyen módon kikezdi, erodálja. Elég nehéz lenne definiálni, hogy mi az alkotás célja. Inkább a személyes részéről beszélnék. A nyugalom kifejezetten sokkhatású volt számomra. Nem akkor, amikor írtam, hanem amikor először egyben elolvastam az egészet. Rövid ideig még az is kétségessé vált, hogy én ezt egyáltalán ki akarom adni a kezemből. Egyszer csak ott volt előttem egy olyan anyakép, ami semmilyen módon nem volt köszönőviszonyban a valóságos anyaképpel. Ha én azt összevetem A nyugalommal, ég és föld különbség van a kettő között. És nemcsak olyan banális szinten, hogy anyám soha nem volt színésznő. De ha az érzelmi részét nézem az egésznek, azt a mintázatot, amellyel éltem, akkor viszont azt kell mondanom, hogy az meg zsigerileg az enyém. Teljes egészében. De akkor mi ez? Honnan jön? Hol vannak a gyökerei? Mi az a megbocsáthatatlan bűn, amit én gyakorlatilag így verek le? Nem mintha nekem bármilyen problémám lenne egy ilyen tömény Ödipusz-komplexussal – leszámítva azt, hogy megnyomorítja az ember életét –, csak nem ez a lényege. Ha azt nézem, miből születik a szöveg, az pont az anya halála. S ha ezt le akarom fordítani valamilyen személyes nyelvre, akkor azt mondhatom, hogy egyetlen dolog van, amit soha nem tudok megbocsátani anyámnak. Az, hogy meghalt. S akkor nem történik meg az elszakadás, az a fajta gyászmunka, amely valamilyen módon tovább tudja vinni az ember életét. A függetlenségét, az önállóságát nem tudja megélni. Hogy aztán ez egy regényben miképpen alakul, milyen történetet szül, az más kérdés. De a magja valahol itt van.

Fényképezni korábban kezdett, mint írni?

Erre nincs pontos válaszom. Istenigazából azért nincs, mert a fő kérdés nem az, hogy mikor van az ember kezében először toll, ceruza, ecset vagy fényképezőgép, hanem hogy mikor következik be egy olyan minőségi változás, amelytől kezdve már irodalomról, fotográfiáról, festményről vagy grafikáról lehet beszélni. S ezek folyamatok. Még akkor is, ha különleges, kiemelkedő pillanatai vannak minden folyamatnak. Fényképezőgép már gyerekkoromban is volt a kezemben, sőt már akkor is írtam mindenfélét, de ugyanúgy, ahogy bárki más. Ma már a pásztorgyerek is úgy számolja meg a juhokat, hogy a mobiljával lefotózza őket, mert a képen nem mozognak. A minőségi változás A séta írása folyamán történt meg nálam, az alatt a hat év alatt, amíg ez a százoldalas könyv megszületett. Az volt az iskola, mondhatnám. A fotográfiánál pedig az Engelhard-hagyaték. A portrésorozat. A fényképezés során azonban olyan mértékben ki vagy szolgáltatva a külső, objektív valóságnak, mint semmilyen más alkotói folyamatnál. Akár írsz, akár festesz, akár zenét szerzel, ott van benned az a készlet, amellyel elkezdesz dolgozni. A fotográfiánál minden döntő fontosságú. Hogy mikor veszed kézbe a fényképezőgépet, mikor nyomod meg az exponáló gombot, hogy teljes rekesznyílással dolgozol-e vagy a legkisebb rekesszel? Arról nem is beszélve, hogy ha nem ülsz itt velem szemben, nem tudok portrét készíteni rólad. Ez a fotográfia sajátja. Ez ellen nincs értelme lázadozni. Erre nem is gondolok akkor, amikor kezemben a gép, mint ahogy írás közben sem arra, hogy mi az irodalom. Ezzel foglalkozzanak mások.

Jáva meghatározó hely lett az életében, hiszen korábban is töltött már itt hosszabb időt. Harmadik regénye egy részét is itt írta. Most nem ír, hanem fényképez. Mit?

A fényképezés olyan folyamat, amely a szándéktól elvezet a műtárgyig. Az, hogy én most Jáván fényképezek, azt jelenti, hogy az elmúlt másfél évtized során felhalmozódott fotográfiákkal is dolgozom. Azokat nézem át, válogatom, szerkesztem. Hogy itt mit fotózok? Ugyanazt, mint bárhol, bármikor. Könnyen el tudom képzelni, hogy az itt készült képeim jelentős részéről nem lehet megmondani, hol születtek. Tehát nem Jáva-specifikusak. Az általam is nagyra tartott dokumentarista fotográfia tőlem távol áll. Lehet, hogy A kutya árnyéka című képem Jáván, de az is lehet, hogy Sanghajban vagy Berlinben, vagy Szár-hegyen készült. Nem ez a lényeg. Egy biztos, az említett helyeken sokkal többet fényképeztem, mint Budapesten. Ott egyszerűen nem olyan a közeg. De lehet, hogy egyszerűen csak az a bajom Budapesttel, hogy az a bizonyos hályog, ami alkalmatlanná tesz a látásra, ott már rákerült a szememre. S akkor ez nyilván az én hibám.

A séta négy idegen nyelven, románul, németül, franciául és spanyolul is megjelent. A nyugalom huszonnyolc nyelve közül melyik az, amely önt is meglepte?

Az ujgur, amely kisebbségi nyelv Kínában. De a török is meglepett. Arra sem számítottam. Vagy a macedónra.

És melyik az a bizonyos „fél” nyelv?

Állítólag van már egy orosz fordítása is A nyugalomnak, jelentek is meg belőle részletek egy moszkvai irodalmi folyóiratban, de az egész olyan homályba vesző. Az viszont, hogy ilyen nagy utakat tehetek a világban, A nyugalomnak köszönhető. Az első indonéziai létem előzménye az volt, hogy előtte egy évig Berlinben voltam ösztöndíjas, és abból tettem félre annyit, hogy itt élhettem egy ideig.

Indonézia hogyan lépett be az életébe?

Kínával kezdődött, amikor ott is megjelent A nyugalom. Először két hónapot, aztán még egyet töltöttem ott. Az volt az első távol-keleti utam, ami olyan mértékben vitt ki a saját kultúrkörömből, hogy otthon az már elmesélhetetlen, megoszthatatlan élmény volt. Alapvetően buddhista országba akartam utazni, aztán mégis úgy alakult, hogy sikerült a világ legnagyobb muszlim országát választanom. Voltak ennek személyes okai is. Volt itt egy barátom Jáván, s ő tudott segíteni pár dologban. Elmondta, miképpen lehet megküzdeni a helyi bürokráciával, korrupcióval. Ebben a világban egyébként bármit teszel, mindig kívülálló maradsz.

Úgy kezelnek, vagy egyszerűen nem is lehet beljebb lépni?

Is-is. Ez úgy oda-vissza működik. Elmész a világ egyik távoli pontjára, egy másik kultúrába, és gyüttment leszel. A kultúrsokk azonban nem abból következik, hogy bizonyos dolgok mások, hanem abból, hogy szinte minden más és töményen más. A diszkriminációt pedig mindenképpen érzed. Egy jávai soha nem fog jávainak tekinteni, és úgy viszonyulni hozzád, mint egy honfitársához, s ez a világ legtermészetesebb dolga. Kis éllel viszont azt is mondhatnám, hogy sokkal szívesebben vagyok itt kívülálló, és tapasztalom meg az idegenérzetet Jáván, mint Magyarországon. Ott sokkal kevésbé normális, hogy nem érzem magam feltétlenül otthon. Igazából egyik társadalom sem befogadó. De buléként, vagyis fehér emberként megtehetek olyan dolgokat, amiket egy jávai nem tehetne meg, mert pont a kívülállóságom miatt bizonyos pontok rám nem vonatkoznak. Fura szövevény ez. Egyrészt kívülálló vagy, másrészt megélsz egy olyan szabadságérzetet, amely engem leginkább a gyerekkorban megélt szabadságérzetre emlékeztet. Arra, amikor egy kölcsönbiciklivel tekertem a Maros partján, szemből fújt a szél, s az olyan euforikus érzés volt, hogy azt hittem, reped szét a mellkasom. Ilyet ma már egyáltalán nem érzek. De ez a világ, itt, Jáván mégis életszerűbb, mint az, amiben otthon élünk.