Janka monológja

A rosseb egye meg, már megint nincs egy fillérem sem! Sosincs pénzem. És a legjobban pont akkor nincs, amikor a leginkább kellene. A múlt hónapban beadtam a zaciba a jegygyűrűmet. Kénytelen voltam, na! Nyolcszázhatvan koronát kaptam érte. Akkor soknak tűnt ez az öszszeg. Holnap ki kell váltanom – ezerkétszázért, most ez az összeg tűnik nagyon-nagyon soknak. Honnan a búbánatos francból szerezzek most pénzt? Az uram karóba húzat, ha megtudja, hogy túladtam a karikagyűrűmön...

Hát aztán! Férj az ilyen? Dolgozni nem enged. Azt mondja, úgysem fizetik meg. Tavaly napi tizenkét órát görnyedtem a varrodában, s fizetéskor tényleg alig kaptam valamit. A maszek már csak ilyen. Mindig van készenlétben valamilyen kifogása, miért is nem fizet rendesen.

Ha normális családban nőttem volna fel, most a szüleimhez fordulnék. Az én apám visszont világéletében ivott, mint a kefekötő. Többször volt elvonón, mint templomban. Anyám viselt dolgait is nagyon untam. Azzal az ürüggyel, hogy kézimunkákkal házal, programszerűen pasizott. Szép kis család, mondhatom.

Házunkat a fejünk fölül vették meg. Egy este a szomszédokkal poharazgattak nagy vígságban apámék, aminek a vége az lett, hogy bagóért odaadták nekik kétszobás családi házunkat. Még ki sem józanodtak, az új tulaj az épületet már le is bontatta, a telket felszántatta. Az volt minden vagyonunk.

Anyám mostanra öregek otthonában tengeti napjait. Múltkor meglátogattam. Köszöni, remekül érzi magát, lelkendezett, hogy mennyire közkedvelt, esténként énekelni szokott a társaságnak. Bele is kezdett híres magánszámába: „Millió, millió, millió rózsaszál...” Képtelen voltam végighallgatni. Fogadok, hogy már ott is bepasizott.

Nővérem most válik a harmadik férjétől, úgyhogy ő is kipipálva. Hozzá nem mehetek. Bátyámat évek óta nem láttam. Gőzöm nincs, hol él. Amióta kijött a hűvösről, senkivel sem tartja a kapcsolatot. Csak addig számítottunk, míg a csomagokat küldtük...

Esetleg fordulhatnék még keresztanyám lányához is, de neki már hónapok óta tartozom. Úgy követeli tőlem mindig azt a rongyos százötven koronát, amikor bekukkantok hozzá, mintha legalább ötezret adott volna kölcsön. És jönne a faggatás: „Janka, már megint mire kell?”

Azt hittem, jól teszem, ha minél korábban férjhez megyek. Nem mintha olyan nagy lett volna a választék, de mégsem kellett volna a legelső pasitól teherbe esnem. Mindegy. Jött a gyerek, aztán a másik. Gábor ekkor azt mondta, nem akar többet. Sajátos módon oldotta meg a családtervezést: 12 éve nem fekszik mellém...

Anyósoméknál heten lakunk. Én a fiammal alszom egy szűk kis lyukban, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehet szobának nevezni. Férjem a konyhában, kamasz lányom nagyszüleivel és bácsikájával a hálószobában.

Apósom tolókocsiban ül. Feleségének munkahelye nincs, nyomorék férjét gondozza. Sógoromnak büdös a meló. Tavaly nagy hirtelen felbuzdult, kitalálta, hogy kertészkedjünk. Jól van, én aztán nem félek a munkától! Felásta a kertet, megvette a palántákat. Én elültettem, kapáltam, öntöztem. Amikor le akartam venni a reggelihez egy paprikát, megtiltotta. Azt mondta, az nem az enyém. Megszámolja azt is, hány kanállal eszem az asztalnál a levesből... Fürdeni csak hetente egyszer enged, mondván, ne pancsoljam el a meleg vizüket. Ezek után állítsak haza azzal, hogy zálogházban van a gyűrűm?

Gondoljanak, amit akarnak! Nehogy már azt higgyék, köztük fogok megrohadni! Ha a fene fenét eszik is, szépecskén fogom magam, és irány a ..., mit tudom én, hová mehetnék? De biztosan csak bátorság és elhatározás kérdése az egész. Jaj, istenem, pont ez nincs bennem egy szemernyi sem! Sem bátorság, sem határozottság. Akaratgyenge vagyok.

A gyűrű veszik, ez már világos. Nem is sajnálom igazán, hiszen nem valami földöntúli boldogságra emlékeztetett. A mi házasságunk éppen hogy csak elviselhető. Van azonban két gyerekem. Nem futhatok világgá. Akkor most?